A kiadó várköteteinek ismert szerzője ezúttal a magyar uralkodók központjául szolgáló vár súlyos harcokkal terhes hét évszázadát tárja az olvasók elé, érdekesen megírt, gazdagon illusztrált munkájában. A „szakállas Budától” nevet nyert erősség a tatárjárás után indul fejlődésnek. IV. Béla betelepíti a Várhegyet, és erős fallal véteti körül. A király 1299-ben Esztergomból Budára költözik. Nagy Lajos már véglegesen Budán tartja székhelyét, és a hegy eddig pusztán álló déli nyúlványán megépítteti az első, a várostól különálló várat és királyi palotát. A vár első virágkorát Luxemburgi Zsigmond alatt éli, ekkor ölt végleges formát védelmi rendszere is. Hunyadi Mátyás uralkodása hozza meg Budavár és a középkori Magyarország fénykorát, amely ekkor a birodalom politikai, katonai, gazdasági, közigazgatási, diplomáciai és tudatosan formált kulturális, művészeti központja is. 1302 szeptemberében indul Buda első ostroma. Károly Róbert hívei a támadók, de a védők vállalják a kirohanás kockázatát. A véres harc a budaiak fölényes győzelmével zárul. 1526. szeptember 11-én a mohácsi síkon győztes oszmán sereg kardsuhintás nélkül veszi birtokába a várat, de hamarosan sorsára hagyja. Megkezdődik az ostromok hosszú sora. 1529, 1530, 1540, 1541, 1542, 1598, 1602, 1603, 1684 és 1686, amikor végre örökre lekerülnek a török hadijelvények a budai vár falairól; 1849 április–májusában ismét magyar vér öntözi az öreg vár falait. 1849. május 22-én Kossuth szózata tudatja a diadalt a nemzettel: „Budavár a miénk!” A századfordulón folyó hatalmas építkezések alakítják ki a barokk uralkodói rezidenciát. Itt jelenti be Ferenc József Bosznia és Hercegovina okkupációját, és itt írja alá Horthy a lemondó levelét. 1945. február 13-án a déli órákban fejezik be a szovjet Vörös Hadsereg katonái Budapest és a vár felszabadítását. A küzdelemből kiveszik a részüket a Budai Önkéntes Ezred vörös szalagos katonái is.

A szerzők átfogó értékelést adnak az ellenforradalmi rendszer katonapolitikájáról és hadseregéről. 1919-től 1945-ig követik a hadrendi, szervezeti, anyagi, technikai, fegyverzeti és személyi változásokat, a hadseregfejlesztés egyes periódusait, programjait. Bemutatják a hadsereg tevékenységét a békés területszerzés időszakában, majd a Wehrmacht balkáni agressziójában. A legnagyobb figyelmet a Horthy-hadsereg második világháborúban való részvételére fordítják. Az olvasó megismerkedhet a magyar Kárpát-csoport és a gyorshadtest harcaival, a 2. hadsereg mozgósításával, frontra küldésével, hadműveleteivel és pusztulásával, később pedig a hasonló sorsra jutott 1. és 3. hadsereggel. A szerzők megállapítják, hogy ez a hadsereg az őt létrehozó rendszerrel együtt egy kényszerpályán haladt sorsának beteljesülése, a pusztulás felé. A kényszerpályát a fasiszta Németországhoz kötődő szovjetellenes, revíziós politika alakította ki, és erről a politikai és katonai vezetés nem tudta az országot letéríteni. Erre nem is volt alkalmas, ezért a hadsereg sorsa szükségszerűen lett a pusztulás.

Alig egy évig volt Magyarország miniszterelnöke Bárdossy László, de ezen időszak alatt három világhatalomnak is hadat üzent az általa vezetett kormány. Az ellene 1945-ben lefolytatott bírósági perben halálra ítélték, és 1946. január 10-én kivégezték. A kötet közli a tárgyalási jegyzőkönyveket, illetve a tanúk vallomásait. A 90-es évek elejéig ez az anyag nagyon nehezen volt hozzáférhető, így a könyv megjelenése jelentős űrt töltött be mindazok számára, akik hazánk második világháborús történetét kutatják, egyben árnyaltabb képet rajzol Bárdossyról és tevékenységéről is.

Ritkán adatott meg oly örömteli pillanat számomra, mint az, amikor a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat főtitkára közölte azt a döntést, hogy dr. Kállay Kristófot, a Szuverén Máltai Lovagrend szentszéki nagykövetét a Henszlmandíj történetében másodikként, mint magánembert, kitüntették. Öröm ez akkor, amikor a politika útvesztőiben sokan vannak, akik az egyéni gyarapodást helyezvén előtérbe, megfeledkeznek a haza javáról. Öröm ez számunkra, a keleti országrész lakóira nézve, hogy ott, ahol napról-napra sokasodik a baj, van egy példakép, aki a szellem felemelkedését tekinti elsődlegesnek, a jövő zálogának. Dr. Kállay Kristóf Nyíregyháza szülötte (19ló), a nagykállói reálgimnázium maturáltja, a bécsi konzuli akadémia, majd a lille-i katolikus újságíró egyetem hallgatója a külügyi vizsgák sikeres letétele után a Külügyminisztérium sajtóosztályán segédtitkárként kezdte pályafutását. 1942 márciusától édesapja, Kállay Miklós miniszterelnöki hivatalának segédtitkára, a német megszállás után azonban Süttőre internálták. A nyilas hatalomátvételről András öccse, a testőrfőhadnagy értesítette, így sikerült Budapesten a jezsuitáknál Kalmár Károly kolozsvári pap nevére hamisított okmányokkal meghúzódnia. S bár a háború után a megmaradt birtoktesten, Kállósemjénben a gazdálkodási kísérlete meghiúsult, hiába igazolták le Budapesten, a józan ész a távozást diktálta. 1946 április ló-ra virradó éjjel átlépte a határt, a május elseje ünneplését már Rómában – ahol azóta is él – nézhette végig. Az életút második felének állomásai: az Európai Állattenyésztők Szövetségének a főtitkára (1951), a FAO állattenyésztési főosztályának vezetője (1979), ugyanakkor a Magyar Máltai Lovagok Szövetségének titkára (1954), majd elnöke (1969), s 1978-tól a Rend meghatalmazott minisztere, 1983-tól szentszéki nagykövete. Magyar állampolgárságáról sohasem mondott le, az osztrák állampolgárságot a „sógorok” példamutató segítségének köszönheti. Kállay Kristóf — bár 44 évig nem tehette be lábát a szülőföldjére-, mindvégig megmaradt magyar hazafinak. Nemcsak hivatali működésével segítette kis országunkat ott, ahol tudta, de a semmiből megteremtett otthonában egy magyar világot épített fel. Ebben nagy segítségére volt felesége, Vásárhelyi Vera írónő, az emigráns lélek jeles tollú megörökítője. Ennek eredményét őrzi részben immár szülővárosa, s annak múzeuma, melynek névadója, Jósa András testi-lelki jóbarátja volt a nagykövet úr nagyapjának, Kállay András főispánnak, a múzeum hajdanvolt gyarapítójának.

A II. világháborúban megszámlálhatatlan olyan küldetést hajtottak végre különleges- és kevésbé különleges egységek, amelyek csak hatalmas – előre kalkulált – emberáldozatok árán voltak végrehajthatók. Sőt, egyes akciók esetén kifejezetten 100 %-os veszteséggel számoltak a parancsnokok. A Nors Hydro ellen tervezett meglepetésszerű támadás, vagy a Duce szöktetése, melyet Skorzeny hajtott végre maroknyi, elszánt csapatával, vagy a dühödt hajsza a Bismark hadihajó után mind-mind szinte a lehetetlenség határát súroló öngyilkos haditettek voltak. De ma már inkább történelem, a bátorság, bajtársiasság és az önfeláldozás torokszorító története…

A katonai gépjárművek története. A katonai terepjáró gépjárművek szerkezeti felépítése. Részletes ismertetés a terepjáró gépjárművek erőforrásairól, a különleges erőátviteli rendszerekről és kormányberendezésekről. 23 ország több száz katonai szállító gépjármű-típusának bemutatása műszaki adatokkal, ábrával, fényképpel.

A magyar történelem egy ritkán emlegetett epizódjára vet fényt a jogász szerző helytörténeti munkája, amely a szülőfaluja, a Veszprém megyei Csót község határában 1915 és 1923 között fennállt hadifogoly- majd leszerelő tábor történetét dolgozza fel. A hajdani közlegelő területén felépített, szinte önálló városként működő barakktábor több mint tízezer ember befogadására volt alkalmas. Az első világháború alatt főként lengyel, orosz és olasz hadifoglyokat őriztek benne, 1918–1919-ben rövid időre az Erdélyből menekülőknek adott menedéket, majd leghosszabb ideig leszerelő táborként működött, először ide érkeztek meg a nyugati és főleg az Oroszországi hadifogságból kiszabaduló magyarok. A Hadtörténeti Levéltár dokumentumai és egyéb levéltári források mellett az egykori szemtanúk (táborlakók és a táborban dolgozó helyiek) visszaemlékezéseit is felhasználó kis kötet személyes hangvételű mozaikokban mutatja be a tábor történetét és működését. Az adatgazdag kiadvány többek között közli a táborban elhunyt olasz katonák listáját, valamint részletesebben foglalkozik a leszerelő táborban folyt államvédelmi tevékenységgel, amely a „kommunistagyanús” személyeket próbálta kiszűrni – nem egyszer erőszakos eszközökkel – a hazatérő hadifoglyok sorából. A tábor emlékét megidéző irodalmi szemelvényekkel gazdagított, számos fekete-fehér és színes fotókkal illusztrált könyv függelékében egy 1943-ban megjelent összeállítást ad közre újra, amely a tábor – ma már sajnos igen elhanyagolt állapotban lévő, de megőrzésre méltó – sírkertjének adatait tartalmazza. A kiadvány elsősorban helytörténeti érdekességű, de az első világháború kora iránt érdeklődőknek is ajánlható.