Azzal a kérdéssel szeretnék foglalkozni tehát, hogy utal-e bármiféle történeti tény vagy szöveghely arra, hogy az alapító atyák azt a hatalmat szánták a Legfelsőbb Bíróságnak, amellyel ma rendelkezik. Merőben analitikus szempontból nyilvánvaló, hogy egyetlen politikai demokrácia sem követeli meg egy ilyen Bíróság létezését. Maga Oliver Wendell Holmes bíró ismerte el, hogy noha a miénkhez hasonló szövetségi rendszer, amelyben minden államnak megvan a maga állami legfelsőbb bírósága, szükségessé tesz egy általános Legfelsőbb Bíróságot, amely megítélheti az alárendelt bíróságok egymással ellentétes rendelkezéseit, azt nem követeli meg, hogy egy a választók felé nem felelős bíróságot olyan hatalommal ruházzanak fel, amelynél fogva megsemmisítheti a választók felé felelős képviselők törvénykezését. Ennél nyugodtan tovább is mehetünk, és kijelenthetjük, hogy nemcsak hogy nem szükséges ez egy demokratikus rendszer működéséhez, de egyenesen összeegyeztethetetlen a demokrácia szellemével.

A szamurájkézikönyvek alighanem leghíresebbikének, az 1645-ben íródott Az öt gyűrű könyvének a szerzője, Mijamoto Muszasi valódi csatákban edződött, híres vívómester, aki a saját tapasztalatain alapuló gyakorlati útmutatással szolgál mindazoknak, akik a Harcos Útját választják. Könyve nem egyszerűen a Stratégia elméletét magában foglaló kézikönyv, hanem egy vezérfonal éppúgy a karddal vívott csatákhoz, mint az élet bár-mely más területéhez, sőt magához az élethez. Könyvét ugyanazzal a precíz, szigorú logikával állította össze, amely vívótechnikáját is jellemezte.

A dogma természete a vallás nyelvi-kulturális elméletének teológiai továbbgondolása. Középpontjában a dogmák állandóságának, változásának és fejlődésének kérdése áll. Szerzője az amerikai Yale Egyetemen volt három évtizeden keresztül a történeti teológia professzora, s közben aktív résztvevője az evangélikus-római katolikus párbeszédnek. Könyve részben a ma elterjedt vallás- és dogmaelméletek tipológiáját és értékelését adja. Egyszerű rendszerezésnél sokkal többre vállalkozik azonban a kötet: egy egészen új megközelítést is javasol az eddigiek helyett. A „szabályelmélet” nem az igazságról megfogalmazott tételes kijelentésekként fogja fel a dogmákat, nem is egyetemes emberi tapasztalatok jelképeiként, hanem a vallás nyelvtani szabályainak tekinti őket.
A valláselméleteket egyrészt a keresztény ökumené, másrészt viszont a filozófia, antropológia és társadalom-lélektan tágabb összefüggéseiben tárgyalja George Lindbeck. A nyelvi-kulturális megközelítés lehetőségeit a vallásközi párbeszéd, a sok vallás és az egy igaz hit, a más hitűek üdvössége, illetve a vallás és az igazság viszonyának vizsgálatán keresztül mutatja be. Az elméleti megfontolások mellett a dogmák típusaival és rendszertanával is megismerkedhet az olvasó. A szabályelmélet alkalmazására a Mária-dogmák, a krisztológiai kijelentések és a tévedhetetlenség szolgálnak konkrét példával.
A vizsgálódás eredménye olyan újszerű megközelítés, amelynek eredetisége arra készteti az olvasót, hogy a teológiáról és annak módszertanáról vallott alapvető nézeteit újra átgondolja.