Az indoeurópai nyelvcsalád olyan nyelveket foglal magába, amelyek egy közös ős- vagy alapnyelvből származnak, és évezredek alatt önálló és belső fejlődéssel váltak el egymástól. Mai tudásunk szerint ez a legelfogadhatóbb feltételezés annak a nyelvi szerveződésnek a kutatásában, amely a világon ma beszélt nyelvek egyik legnagyobb családját alkotja. Makkay János az indoeurópai nyelvek történetére specializálódott, e témában írta doktori disszertációját, és 1991-ben jelentette meg először az indoeurópai népek őstörténetével foglalkozó tanulmányát is (l.: 920353); ez a kötet ezt a tanulmányt bővíti ki az újabb kutatási eredményekkel. ; A kötet nem nyelvtörténeti tanulmány, bár a történeti kutatás, amelyet összegez, lényegében nyelvészeti indíttatású. Maga az indoeurópai alapnyelv következtetésen alapul: írott emlékei nincsenek, hiszen mire az első írásrendszerek (a sumer, az egyiptomi) kialakultak, ez az alapnyelv már régen felbomlott. Létét kizárólag az indoeurópai nyelvek bizonyítják: szókincsükben, grammatikájukban, az alaktanban és hangtanban kimutatható nyelvi megfeleltetések alapján. A szerző állítja, hogy az alapnyelv valaha volt megléte tehát nem fikció. Önmagában feltételez egy emberi közösséget – vagy közösségeket –, amelynek elterjedése nyomon követhető Izlandtól Ceylonig egy képzeletbéli sáv mentén. Ez a nagy területre kiterjedő nyelvközösség pedig már kutatható: életüknek nyomai maradtak, amelyet a régészet segítségével értelmezni lehet. A tanulmány – először áttekintve az indoeurópai nyelvcsalád közel kétszáz éves kutatás-történetét – sorra veszi a különböző régészeti leleteket, s azok elemzése alapján alkotja meg őstörténeti modelljét, amelyben két tudományos módszert, a nyelvfaépítést és az ún. hullám elméletet társítja. Ennek alapján mutatja be az ősnyelvet beszélők életmódját a sztyeppék művelődéskörén belül, a balkáni kultúra vonzatában, illetve Skandinávia és a Brit szigetek körzetében. Bizonyításánál felhasználja a különböző időmeghatározások eredményeit, a glottokronológiát, amely a szótörténeti következtetések alapján az alapszókincs átalakulásához viszonyítja egy-egy népcsoport történetét az első népvándorlásoktól egészen a történeti elterjedésig. ; A szerző célja, hogy a kutatás során felmerülő, ma még megoldatlan problémák – pl. a görögök eredete, az itáliai latinok származása vagy az ősi sztyeppi népek nyugatra való vándorlásának kezdetei, kapcsolatuk a finnugor nyelvet beszélő ősnépekkel – területén segítse a szakszerű tájékozódást. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az indoeurópai – és a finnugor – őstörténet kutatásának minden területén, a nyelvtörténetben éppúgy, mint a régészetben, ma még több a talány, mint a megoldott kérdés; a biztosabb válaszokat csakis a következő évek és évtizedek kutatásaitól várhatjuk. Az elsősorban szakembereknek szóló kötet – nagy történeti gyűjteményekben helyet kell hogy kapjon.