1942–1943 ​telének nagy harcai után, amelyek Sztálingrád környékén, valamint a Don és Donyec vidékén zajlottak, a tavaszi olvadás mindkét felet megállásra késztette egy időre. A németek eközben már az újabb hadműveleteik előkészítésén dolgoztak. Annak ellenére, hogy márciusban sikerült visszafoglalniuk Harkovot, a helyzetük meglehetősen bizonytalan volt Ukrajna keleti területein, ugyanis egy gyors szovjet előretörés a Dnyeper alsó folyásához és az Azovi-tengerhez továbbra is valós lehetőség volt. Hitler irracionális módon, a következményekre való tekintet nélkül ragaszkodott Ukrajna területeinek megtartásához, és azt tervezte, hogy még azelőtt csapást mér a Vörös Hadseregre, hogy az össze tudná szedni az erejét 1942–1943 telének nagy csatái után. A „Citadella” hadművelet megindítása körüli késlekedés végül német szempontból katasztrófába torkollott, mert a kurszki csatában 1943 júliusában már egy megerősödött szovjet hadsereg lépett színre. Ezzel végleg szertefoszlottak a Wehrmacht reményei a szovjet erők felőrlésére. Ehelyett az történt, hogy a kimerült és most már a túlélésükért küzdő németek egy sokmilliós szovjet erővel találták magukat szemben, amely sorozatos nagy ütközetekben egészen a Dnyeperig szorította vissza őket. Habár a visszavonulást kellő ügyességgel hajtották végre, és a szovjeteknek kevés lehetőségük adódott a német erők bekerítésére, mindez hatalmas áldozatokat követelt a már amúgy is leharcolt Wehrmacht-csapatoktól.

A ​német szövetségi rendszer az 1943-as kurszki hadművelet során végérvényesen elveszítette a hadászati kezdeményezést a Szovjetunióban. Az 1943 végére kialakult helyzetből – ahol az ellencsapások dacára szinte folyamatos volt a német visszavonulás, és a szovjetek már a Kijevtől nyugatra lévő területeket is visszafoglalták – könnyen az következhetett, hogy a Vörös Hadsereg ukrajnai előrenyomulása a következő év első hónapjaiban akár a Kárpát-medence keleti előterét is elérheti. 1944. március elején a keleti hadszíntér déli részén, Ukrajna nyugati területein a szovjet csapatok az úgynevezett „második sztálini csapás” keretében a német 1. páncéloshadsereg megsemmisítését tervezték. A seregtest élén Hube páncélostábornok, az egyik legtapasztaltabb páncélosparancsnok állt. Ő és az elöljáró Dél Hadseregcsoport főparancsnoka, Erich von Manstein tábornagy mindent elkövetett, hogy elkerüljenek egy újabb sztálingrádi (vagy még annál is nagyobb) léptékű német vereséget. A szovjet 1. Ukrán Front főerői, élükön Zsukov marsallal, heves harcokban, súlyos veszteségek árán 1944. március végéig szinte teljesen bekerítették a német páncéloshadsereget. Ez azonban nem mozdulatlanul várta a felmentést vagy a keserű véget, hanem mozgóvédelemben, terepszakaszról terepszakaszra, folyótól folyóig vonult vissza a saját csapatok felé, ráadásul végül nem is abban az irányban, amerre a szovjet felderítés gondolta.