„»Egyetlen birtokunk az emlékezet« – kiáltott fel Újfalvi Sándor romantikus pátosszal, de őszinte fájdalommal, 1854-ben, amikor úgy érezte, hogy hazája fölött »a kérlelhetetlen halál öldöklő angyala a végórát számlálta«, amikor »a romlatlan keblű magyarnak százszorozott kegyelettel kell csüggnie múltja emlékein«. A múltnak ez az örökkön való ébrentartása, jelenné mentése hagyomány Erdély társadalmának és irodalmának történelmében: erőt és biztatást adott válságos esztendőkben, és családdá kovácsolta a nemzetet, amelyet nemegyszer végső pusztulás fenyegetett. A nemzeti és családi emlékezés a nemesi Erdélyben egy: aki családjáról szól, az egész erdélyi hazáról beszél, mert ott mindenki atyafi és rokon, s ott mindenki tud mindenkiről és mindenről: a család ügye a nemzeté, s a nemzet ügye a családé is. A családi szóbeszédek nem röppentek el a kimondott szóval: ott őrződnek az erdélyi udvarházak levelesládáiban naplók, önéletírások, emlékiratok alakjában; az emlékezet irodalommá vált, mert aki mit elmondásra érdemesnek, leírásra szükségesnek tartott, bizony megírta: nem átallott tollat fogni, hogy önkínzó vallomásokban mutassa fel az utódoknak a maga és kora életét. A hagyományok ereje kényszerítette erre, az állandóan jelen lévő történelmi és irodalmi levegő, melyet semmi történelmi vagy társadalmi vihar el nem fújhatott, hanem inkább éltetőbbé sűrítette. Aki ezt a levegőt szívta, írni kényszerült. Csoda-e, hogy Erdélyben minden nemesi családnak megvan a maga Családi Krónikája?… Utánozhatatlanul szép és meggyőző vallomás ez a könyv a reformkori Erdélyről és Magyarországról. Újfalvi Emlékiratai-nak hitele van, nemcsak történelmi, hanem művészi is. Arcképei hamisítatlanul idézik az eleven embert, a tanuló Kőrösi Csoma Sándort, a Jókai-regénybe illő Keczelit, Deák Antalt, Széchenyit és mindenekelőtt Wesselényit. Alakjainak közéleti megítélésével talán lehet vitatkozni, de az elénk állított embert mindig igaznak, valóságosnak érezzük. Nem egy leírását, elbeszélését, jelenetét megirigyelhetné akármelyik nagy írónk, a lovasbravúrt, Jeddi Zsuzsi történetét, a nagy zsibói vadászatot vagy a patriarkális törvénykezést. Árad belőle a szó és a sok találó kép… Ösztönös próza az övé, s ott legszebb, ahol valóban ösztönös: ott a nyelvújítás előtt való idők cicomátlan mesélő hangja szól.”