Az 1978-ban megjelent Nők a siker első éveinek története, és ugyancsak remekmű. Az író alteregója, Henry Chinaski immár nem kézbesítőként tengeti nyomorúságos életét, hanem sikeres íróként utazgat felolvasásokra, és közben persze iszik rendületlenül, másnaposan ébred, tovább iszik, és a változatosság kedvéért ismét másnaposan ébred. Hírnevének köszönhetően pedig immár a nők között is kedvére válogathat.
Persze azért a Nők nem csak ennyi. A szerzőről készült egyik portréfilmben az interjú készítője azt találja mondani: „Aki olvassa a Nők című könyvét, annak az a benyomása támadhat, hogy önnek a nő csupán egy far meg két mell.” Bukowski nevetve csóválja a fejét, és azt feleli: „Jaj, ne. Olvasta, és csak ennyit fogott fel belőle?… Maga elbaszott egy alak.”

„Poggio, ​ez a szájaskodó, olyannyira bárdolatlan, hogy még ha mellőzné is az obszcenitást, akkor sem lenne méltó arra, hogy olvassuk, sőt olyannyira obszcén, hogy még ha a legpallérozottabb elméjű lenne is, az erkölcsös férfiak ezt a művét akkor is sutba vetnék.”
Rotterdami Erasmus
Képzeljünk el egy-egy remekbe szabott Boccaccio-novellát egypercesekké alakítva, s máris Poggio Bracciolini szövegeinek velejénél vagyunk. Pajzán anekdotái, szenzációhajhász pletykái a mindenkori latin és olasz humor legelevenebb megnyilvánulásai. A szerző történetről történetre szívesen engedi át a mesélés örömét másoknak, hagyja, hadd hallassák a hangjukat a legjobb elbeszélők, hadd váljon a könyv az élőbeszéd nyüzsgő piacterévé, a pletykákkal fűszerezett intellektuális agora élettel teli oszlopcsarnokává. Ezt a könyvet nem olvasni, hallani kell. Fülelni kell, és kihallani belőle a reneszánsz világ pezsgését és életszeretetét, úgy fülelni, ahogy egy-egy szenzációs új hír vagy fergeteges pletyka, esetleg vicc mesélésekor szokás. Poggio nemcsak lelket lehelt a latinba, de emberszagúvá is tette azt: így jött létre a pápai kúria egyik titkos zugában a neolatin irodalom legfergetegesebb humorú és alighanem legszellemesebb remekműve.

Négy ​fiú és egy leány. Testben-lélekben együtt. Négy egyházi iskolás srác és a világi csaj. A hithűek és a hitehagyott. Mit tartogat a sorsdöntő találkozás, melyben két, egymással homlokegyenest ellentétes világnézet ütközik? A testiség és bujaság oltárán. Ami a felfedezés titkos öröme. Oltár és altáj. És a titok. Hogy erről nem szabad beszélni. Hogy a szentség mellett mily édes a profán.
A világhírű Alessandro Baricco a kortárs olasz irodalom legizgalmasabb alkotója; műveit több mint két tucat nyelvre fordították le, több regényéből emlékezetes film is készült. Az Emmaus a legújabb kötete.

Vissza, de nem a jövőbe, hanem a se nem tetszetős se nem fiatalos huszadik-huszonegyedik századba. Hogy a szerző negyedszázaddal korábbi jóslatainak némelyike 1959-re, a Visszatérés megírásának korára valóra vált, vagy jó úton haladt – és persze halad ma is – a megvalósulás felé, az inkább aggodalomra, mint bizakodásra ad és adott okot.