Kőszeg az iskolák és a történelmi műemlékek városa, melynek földrajzi helyzete, egységes épített öröksége, páratlan történelmi és polgári hagyománnyal, illetve iskolavárosi múltja alkalmassá teszik arra, hogy új típusú tudásközponttá váljon. A Festetics-palota műemléki helyreállítása a méltatlan állapotából egy fejlődő oktatási és kulturális életbe repíti azt, aki falai közé belép. Míg a Szemző-ház a maga helyreállított polgári eleganciájával minőségi és tiszta szellemi műhelynek teremtett helyet. Az épületek közül is kiemelkedő az ódon Öreg Zwinger középkori bástyája belső tereinek innovatív, modernista átalakulása. Ugyanakkor a Sgraffitós-ház – mint a város ékszerdoboza – restaurált homlokzatával és tetőterének új hasznosításával teljességgel megújult. De itt említendő a Bencés Rendház impozáns épülete, amely a felújításnak köszönhetően újra a történelmi belváros emblematikus épületévé vált. A történelmi örökség romos építészeti maradványai fokozatosan újjáépülnek, tudományos, kulturális emlékei újjászületnek. A folyamat elkezdődött, a fejlesztések újabb és újabb terek, épületek újjászületését hozzák magukkal és ezzel együtt magát az embert, az újraéledő közösségeket. Kőszeg a Beszélő Házak városa lesz.

„A ​hazának nincsen háza” – írta 1846-ban keserűen a magyar polgárosodás hőskorának egyik legnagyobb költője, Vörösmarty Mihály. A honfoglaló Árpád vezér unokái valóban sok évszázadon át úgy hoztak törvényt, hogy nem volt állandó otthona az országgyűlésnek. Erre nem is volt szükség, hiszen ők maguk – a főpapok, bárók, nemesek és városi polgárok – voltak az „ország”, amerre ők jártak, ítéltek, tanácskoztak, ott volt a „haza”. Ám az államalapító nagy király, Szent István óta éppen Vörösmarty nemzedékének idején – a reformkorban és az azt követő, 1848-as forradalom éveiben – fordult a legnagyobbat a magyar történelem kereke. A gazdasági szükségletek, a társadalmi küzdelmek és a kulturális ösztönzések következményeként a társadalom kiváltságolt százezreiből és alávetett millióiból ekkoriban formálódott ki az a történelmi közösség, amelyet ma nemzetnek nevezünk. A Széchenyi István és Wesselényi Miklós, Deák Ferenc és Kossuth Lajos, Kölcsey Ferenc és Petőfi Sándor kezével, szavával alakított „országnak”, az ők és legjobb társaik önfeláldozó munkájával tudatosan szervezett „nemzetnek” pedig már nagyon is szüksége volt arra, hogy saját háza legyen: a budai hegyen magasodó királyi várpalota tömegének ellensúlyaként lenn, a pesti Duna-parton; az alattvalók fölött beláthatatlan magasságokban trónoló uralkodói akarat helyett az országlakosok önkormányzatának, saját sorsukról való demokratikus döntéseiknek ünnepélyes helyszíneként és lelkesítő szimbólumaként.

A híd összeköt embereket, korokat, tájakat, kultúrákat (település neveink). Tájformáló, kultúra közvetítő, információáramlást teremtő (szállítás, kereskedelem, utazás), ezért nem egyszerűen egy műszaki alkotás „műtárgya”. A hidak az adott kor technikai tudásáról, anyagismeretéről, az alkotó ember fantáziájáról, szépség iránti igényéről mesélnek, akár fából, vasból, acélból, téglából, vagy kőből készültek. A hidak hétköznapi életünk részei, észre sem vesszük, csak használjuk őket. A híd belesimul a tájba, vagy ha ki is emelkedik belőle, akkor is a tájat hangsúlyozza. A hidak nemcsak hasznosak, hanem szépek is, különösen, amikor a funkcionalitás és a kor csúcstechnológiai ismerete, tudása ötvöződik benne.

„Élt a XIX. század fordulóján egy zseniális magyar szobrász, a nagyapánk, Strobl Alajos. És végigélte a XX. századot egy kitűnő mérnökember, az édesapánk, Stróbl Mihály. Mindkettőjüket hatalmas munkabírás és végtelen szorgalom jellemezte. Egyikük a magyar szobrászat felvirágoztatója volt, másikuk hivatása mellett édesapja emlékének ápolója. Kutatásainak eredményét, élményeit, a családi feljegyzéseket és nagyanyánk, Strobl Alajosné korabeli fotográfiáit felhasználva írt közel háromszáz oldal családtörténetet. Egy művészettörténész nem tudna olyan szeretetteljes portrét rajzolni a nagy alkotóról, mint fiú az apáról. Az olvasó egy erősen tömörített, szerkesztett változatot tart a kezében, ami nem műelemzések sora, de kitűnő kor- és jellemrajz. Megtudhatjuk, hogy hazánk nagyjai nemcsak tehetségesek, de igen szorgalmasak is voltak, és egész életművükkel szolgáltak. Nekünk is bírni kell abban, hogy mindig lesznek olyan tehetségeink, akik a kultúrát, a művészetet, az embert tekintik elsődlegesnek, akikre büszkék lehetnek utódaik, mint mi a nagyapánkra és az édesapánkra. Ezért nyújtjuk át édesapánk évtizedes munkájának ezt a töredékét. Fogadják szeretettel.” (Stróbl Veronika, Alajos, Mátyás, Krisztina és Zsófia)

Pollack Mihály, a 19. század első felének legjelentősebb magyarországi mestere, sok szempontból kora rendkívül jellegzetes alakja. Életútját végigkövetve tanúi lehetünk a Magyarországon munkát és megélhetést kereső, s végül hazát is találó, elmagyarosodó német polgár sorsának; megfigyelhetjük azt a folyamatot, amelynek során az építészet területén nálunk is végleg szétválik az iparos és a művész, az építőmester és az építész, a muarius és az architectus munkája és a feladatköre; s Pollack építészi tevékenysége nyomán az újkori Magyarország egyik legfontosabb, felemelő – s talán legszebb – korszakának, a reformkornak levegőjét is megérezhetjük. Kibontakozik előttünk a főváros szerepére szinte tudatosan készülő Pest fejlődése; s mivel az építészet az élet minden területével összefügg, s a társadalom minden rétegét érinti, a polgárosodó fő- és középnemesség életébe, a kastélyok, kúriák, polgárházak gazdáinak mindennapjaiba is bepillantást nyerhetünk. „…a kiforrott építészeti klasszicizmusnak – mai felfogásunk szerint a historizmus első, önállóbb invenciójú szakaszának – legjelentősebb magyarországi képviselőjeként tárgyalnám, kiemelve a magyarországi társadalom és politika sajátos alakulásának hatását az építészetre. (…) Az, ahogy Pollack e viszonyokba beilleszkedett, nemcsak az építészettörténet, hanem a magyar társadalomtörténet számára is példaértékű tanulságokat mutat; a pályaképben és az összefoglalásban ezekre a tanulságokra is kitérek.” (Bibó I.)

A Távol-Kelet világvárosát, Sanghajt gazdagító Hudec László (Besztercebánya, 1893 – Berkeley, Californai, 1958) a huszadik századi építészet történetének legjelentősebb magyar alkotói közé tartozik. Kína és Japán építészeti alapjai megteremtésének, arculata modernizálódásának, a hagyomány és az európai hatások ötvözésének két kelet-európai hőse a nagy nemzetközi elismertségnek örvendő cseh Antonín Raymond és Hudec László. Luca Poncellini torinói építészhallgatóként végzett, sokéves kutatást követően készült el Hudec-monográfiájával. A magyarországi sajtó és szakmai közvélemény érzékenyen reagált a magyar névre dicsőséget hozó, újonnan felfedezett hazánkfia teljesítményére. Hudec Besztercebányán született, származására nézve anyai ágon magyar, apai ágon szlovák felmenőkkel; ő maga a Felvidéket tekintette igazi pátriájának, s bár a történelem szülőhazáját több részre szakította, mindvégig megőrizte kettős kötődését. Mégis természetesnek tekintette, hogy automatikusan megkapott cseh-szlovák állampolgárságát magyarra cserélje, sőt, hogy éveken át magyar konzulként szolgálja Sanghajban honfitársai érdekeit (a legsúlyosabb, háborús években bizonyítva bátorságát és megalkuvás nélküli helytállását). Poncellini munkáját Csejdy Júlia egészítette ki családi dokumentumokkal, levélrészletekkel, pontosította a családi emlékezet megőrizte adalékokkal. A kötet legizgalmasabb kérdése: hogyan vált képessé Hudec arra, hogy az európaitól alapvetően eltérő idegen környezetben, teljesen magára hagyatva – amelyben az ösztönző erő az Istenbe vetett megingathatatlan hit és a helytállás, az elhivatottság belső kényszere lehetett – a nemzetközi elismertség legmagasabb fokára emelkedjen. Angol, amerikai, francia és német lapok rendszeresen közöltek beszámolókat nagyszerű teljesítményeiről, az Amerikán kívüli világ első felhőkarcolójáról, a sanghaji park Hotelről, a legkorszerűbb ázsiai filmszínházról, a Grand Theatre-ről, a Kínában meghonosított expresszionista téglaépítészet alkotásairól. Hudec pályája a historizáló neostílusoktól a kínai hagyományokkal ötvözött funkcionalizmusig ível, az utóbbira például szolgáló dr. Woo házát lelkesen ismertette a tér és forma című folyóirat 1939-ben.

Budapest Főváros Levéltára 2009-ben indította útjára építészettel és építészekkel foglalkozó sorozatát, amely Budapest neoreneszánsz építészetétől Kós Károlyon át Ybl Miklósig ívelt. Ebbe a válogatásba illeszkedik a Diescher József életművét bemutató tanulmánykötet is. Munkásságának feldolgozását Kőrösné Mikis Márta, az építész-építőmester ükunokája kezdeményezte és fáradhatatlanul támogatta. Budapest Főváros Levéltára örömmel állt a javaslat mellé, hiszen Diescher terveinek szinte teljes egésze gyűjteményeiben található. Munkánkat – immár hosszú, tudományos együttműködésünk következő állomásaként – a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészet- történeti és Műemléki Tanszékével közösen végeztük. Az életrajz és az építészi munkásság értékelése mellett szerzőink Diescher József jelentős alkotásait mutatják be tervrajzokkal, kortárs és mai fényképekkel gazdagon illusztrálva. Diescher tervezőként és kivitelezőként is városképet meghatározó építményeket hagyott az utókorra. Tevékenységének mennyiségét és minőségét az építési hatóságok dokumentumainak gazdag adatbázisa jelzi. A szikár tényeket kultúrtörténeti és építészeti érdekességekkel kiegészítve a tanulmányokból a hajdani iker-főváros épületeinek és lakóinak izgalmas sorsa tárul elénk. Hálásak vagyunk az alábbi személyek közreműködésének, akiknek segítsége nélkül nem valósulhatott volna meg kiadványunk: Ágoston Antónia, Angi Péter, Bakó Zsuzsanna, Bartha Levente, Branczik Márta, Demeter Zsuzsanna, Gödölle Mátyás, Győr Attila, Lászlóné Laár Erika, Lengyel Beatrix, Nagy János, Nagy Zita, Perényi Roland, Sándor Tibor, Sipos András, Torna Katalin, Tomsics Emőke, Vajda László. A kötet megvalósulását támogatta a Nemzeti Kulturális Alap, a Budapesti Építészkamara és a Diescher-család, segítségüket külön köszönjük. – Kenyeres István, Budapest Főváros Levéltára főigazgatója