Gerda Taro igazából a Robert Capa-legendárium része. Sokak számára ebben a könyvben kezd először saját élettel, önálló személyiséggel bíró lénnyé válni. Halála után majd nyolcvan évvel. Igaz, soha nem késő… Életének eleje, közepe alig érdekes. Aztán 1936 közepén megsűrűsödnek körülötte a történések, egyre gyorsabban közeledik 1937. július 25. A spanyol polgárháborúban ott van az andalúziai fronton, majd 1937. július 25-én a brunetei ütközetben, ahol a német Kondor-légió támadásánál halálosan megsebesül, és másnap belehal sérüléseibe. Ezrek temették Párizsban, ott, ahol százak sem ismerték éltében. Sírszobrát Alberto Giacometti készítette, nevével tele voltak az újságok. Ahogy meghalt, mindjárt főszereplő lett és mellette Capa az epizodista. Aztán persze újra visszaállt az eredeti szereposztás, emléke idővel megkopott, Capa mítosza, legendája bekebelezte az övét. Gerdából lábjegyzet lett, Capa barátnője. Taro amúgy is erős hendikeppel indult: rövid élet jutott neki osztályrészül, csekély számú, biztosan neki tulajdonítható fotóból álló életművet tudhat a magáénak. Mindehhez járult még a háttér: galíciai német zsidó felmenők, lengyel útlevél, párizsi temetés, a kommunista billog. Családját a nácik irtották ki a holokauszt idején, Capát egy észak-vietnami akna ölte meg, barátai szétszéledtek, minden készen állt ahhoz, hogy egyszer és mindenkorra elfelejtsék. Kellett a női emancipáció erősödő hulláma, a feminista hátszél, hogy Gerda Taro neve ismét fontossá legyen, hogy személye leváljon az őt csak 17 évvel túlélő Capáéról. Önálló kiállítás a képeiből, a rátalálás izgalmában született számtalan tanulmány, cikk, rádióműsor. Következett a mexikói bőrönd (2007) a spanyol polgárháborús negatívokkal, melyek közt csaknem 70 évnyi lappangás után Capa felvételei mellett Gerda és David Seymour negatívjai is előkerültek. A bejelentés nyomán Taro újra berobbant az érdeklődés középpontjába. Számos, addig Capának tulajdonított képről derült ki, hogy Gerda fényképezte. Át kellett értékelni Robert Capa és Gerda Taro életművét, de Capára ebből is csak fény és nem árnyék vetült. Gerda Taro. Aki kitalálta Robert Capát. A könyv címe kicsit félrevezető. Pontatlan. Esetleg aki nevén nevezte Capát, bár ez sem kielégítő. De ha elfogadjuk, és ne adj isten, tényleg kitalálta volna, akkor tegyük hozzá: aki kitalálta Capát, és akiből nélküle soha nem lett volna Gerda Taro. Így igazságos. Ez a könyv segíthet megteremteni Taro önálló figuráját, a szuverén Gerda Tarót, akit elemezni, bírálni és dicsérni lehet s akit majd újra oda lehet állítani Capa mellé. Mert azért mondhatunk bármit, ők összetartoznak.

Messze messze Rocky Mountainsban találkozott néhány évvel ezelőtt egy utazó egy franczia lelkészszel, a ki hófehér haja daczára kedvtelésből járta be a világot. Az utazó ezt különösnek tartván, kérdé, hogy az öreg urat mi késztette arra, hogy ily előrehaladott korban oly messzire letávozott szülőföldjéről? „A dolog nagyon egyszerű”, felelé a lelkész, „fél évvel ezelőtt közel voltam a halálomhoz. Egy éjjel álom borult a szememre és lelkem előtt csodás álomkép jelent meg. isten előtt álltam, a ki így szólt hozzám: „Fiam, hogy tetszett neked az a pompás világ, a melyet lakhelyül adtam neked?” – Hallgattam, mert tényleg nem voltam képes a kérdésre felelni. Lehetségesnek tartja ön ezt? Én, a ki teljes ötven évig csak „egy jobb világról” prédikáltam hiveimnek, ne néztem volna meg soha ezt a mi világunkat? Fölébredve álmomból, fogadást tettem istennek, hogy a betegségből felgyógyulva, legalább néhány hónapot áldozok arra, hogy műveit megnézzem és megbámuljam. Most itt vagyok és – körülutazom a nagyvilágot.” Persze nem mindenkinek adatott meg, mint a mi franczia lelkészünknek, hogy az egész világot körülutazhassa, de hála a modern művészetnek az utazásra képek és a fantázia segítségével azok is képesek, a kik odahaza a röghöz vannak kötve…