„A Helység-Névtárban, következő két sor foglaltatik Szelistyéről: „Szelistye, Szeben megyében. szelistyei járás, 3750 lakos, 1964 ház, tsz. Nagy-Szeben, jb. helyben. Ötödfél-száz évvel előbb, Szilágyi Mihály ő nagyságának gubernátorsága idején még nem lehetett volna ennyit írni Szelistyéről. Akkor még nem volt annyi lakosa, se vasútja, se távíró drótja, se méhköpüje, se postakürtje. Hanem azért mindezekből a felsoroltakból egy sem az, ami hiányzott, valamint most se tudja még a „Helység-Névtár” a legbecsesebbet, a mije van. Volt pedig akkoriban a szebeni ispán, az öreg Dóczi Mihály, a Hunyady János egykori hű embere és várkapitánya, aki mint szebeni gróf is örökösen az ő szolgálatában szorgoskodék, katonákat gyűjtvén és küldözvén neki a környékről és a köröskörül fekvő saját birtokairól, hol szálas, csontos oláh legények termettek vala.”

Két vagy három esztendeje annak, hogy Katánghy Menyhért levelei Klára feleségéhez intézve kezdtek megjelenni a Pesti Hírlapban. A közönség (ah, milyen hálátlan a közönség) mohón kapott rajtok s rám, aki hosszú éveken át mulattattam az országgyűlési tárgyalásokról irt karcolataimmal, többé nem is gondolt. Valóságos keserűség fogott el ezen Katánghy ellen. Kicsoda, micsoda? Az igaz, hogy elég jól irt, de mindegy – hogy mer mégis irni? Jól irni nem szokás egyszerre – tehát nem is szabad. Szóval bizonyos animozitás támadt bennem ellene, akiben roppant sok defektust kezdtem észrevenni. Először pöffeszkedő. Minduntalan henczeg vele, hogy a naplóbiráló bizottság tagja. Másodszor csaló. Csalja a feleségét a leveleiben, hogy nem tud lakást kapni.Ez pedig nekem gyenge oldalam. Én az olyan embert, aki a feleségét csalja, annyira se becsülöm, mint a kutyát.

Nemes Sáros vármegyében ismerős vagyok. Gyakran megfordulok ott, rokonaim is vannak, barátaim is, kis urak, nagy urak, össze-vissza, ami egyébiránt nem jelent különbséget, mert Sárosban a kis urak is nagy urak, és megforditva: a nagy urak is kis urak. Sáros a jó tónus és az illúziók vármegyéje. Sokszor voltam ott bálon vagy banketten és mindig azt kellett hinnem, hogy száz Eszterházy közt ülök, pedig voltaképen tudtam, hogy ezek megyei Írnokok és apró tisztviselők, kik nélkülöznek, esetleg éheznek titokban, de ha idegen szem függ rajtuk, hercegi grandezzával tudnak megválni az utolsó ötforintosuktól. Épen megforditva van ez az alföldön, hol egy csomó rüpőkkel köthetni ismeretséget, kik egy hatosért hajbakapnak és csak másnap hallja az ember felölük, hogy a legszegényebbnek is ezer lánc földje van. Hiszen talán hasznosabb, életrevalóbb nép ez az utóbbi,; de mennyivel szebb az élet odafönn e szeretetreméltó urak között, kik előkelően mozognak és beszélnek! A „flanc” második természetükké vált, attól nem tágitanak rogyásig, a csillogás, pompaszeretet életszükségük, mely lelkeiket betölti és szellemüket frissen tartja…

Abban a faluban, s a portán, ahol én születtem és gyerekeskedtem, most is él egy kilencven év felett járó, apró, virgonc öreg úr, édes anyámnak, Veres Máriának idősebb testvére, Farádi Veres Gáspár. Nagy ellenségem volt születésemtől kezdve mai napig. Sokszor jól elnáspángolt apró csinyeimért, de máskor se lehetett jó véleménynyel felőlem, mert váltig azt beszélte anyámnak: – Meglásd Mari, hogy ezt a gyereket felakasztják valamikor. De ami árnyat vet a gyermekével aranyos derűjére a Gáspár bácsi alakjában, azt tökéletesen elenyészteti egy másik ebecki nemesnek, divényi és melitei Divényi Józsefnek emléke.