Kötetről kötetre épülő, de egynemű költői világ Bisztray Ádámé, lírai tónusát egyik kritikusa találóan így jellemezte: „Az elégikus hanghordozás, amely a pannon rezignáció és melankólia eredendő líraiságához kapcsolódik, klasszicizáló veretességgel, zamattal és artisztikummal társul.” (Bertha Zoltán, Kortárs ’85/3) Ez a néhány vonás joggal juttatja eszünkbe Berzsenyit, hiszen Bisztray Ádám az ő késői szelídebb, halkabb utódja abban is, hogy visszahúzódó magányban, a világnak a személyes életre szűkült szegleteiben a nemzet, a kultúra gigantikus gondjaival küzd meg parittya nélküli Dávidként.
Az új versek új, vagy legalábbis felerősödött eleme a magabízóbb önérzet, a maga igazának és igaza értékének csöndes, de határozott tudata. Az ilyenfajta férfias költői hangnak akkor legércesebb és legmeggyőzőbb a csengése, ha az ember túljut élete felén, s a tapasztalatok bizonyossága is érződik már rajta.
Miben találhatott támaszt, ha környező világunkban nemigen talált, sőt, épp ellenében kellett támaszt keresnie? Új versei elárulják, hogy magányát egy felismerés nyitotta fel: amit ő jónak, védeni-, mentenivalónak tud és hirdet, századok alatt kipróbált, nemzedékről nemzedékre öröklődő elve és biztosítéka az emberhez méltó létezésnek. Szent György maszkja alatt vallja meg: „Ha én mondom se én emlékezem…”

A ​szigorú, tömör négysorosok, a „körömversek” végső formára csiszolt, tényszerű közlései új színt jelentenek a kolozsvári poéta, Kányádi Sándor lírájában. A megalázott, lelkében megtiport, nyelvében, kultúrájában, nemegyszer létében veszélyeztetett romániai magyarság sorsának kibeszélőjeként a „gerinc állapotáról vall bennük, általuk a költő, s vall a maga emberi-költői rettegéséről: meddig maradhat ember az ember, meddig maradhat töretlen a gerinc, gyötörtetéseiben ép a lélek. De új a gondolatok kozmikus futása is a Vannak vidékek …, a Históriás énekek, a Szürke szonettek, az Űrsorompó élőbeszédszerű, mégis rímes-ritmikus végtájú, szellemtől ragyogó, mélylélektani élességű, létmélységeket bejáró verseiben.
Kányádi Sándor tévedhetetlenül a kisebbségi lét költője, sorstársainak verssel világító lámpása, de nem véletlenül üzenhet a „Dél keresztje” alatt élő „véreink”: üzennek a költemények minden, emberségében megsértet, jogaiban gátolt, megszomorított sorsának.
Évtizede, az utolsó kötet „fekete-piros” verseiben valamivel, hajszálnyival több volt a remény. A Sörény és koponya „zokogó” költője már csak abban bízik: véshet talán egy vonást, mondhat „bár egy miatyánkot”, írnoki alázattal rögzítheti a kort, a pillanatot. Elmúlhatatlanná teheti élete és életük gyötrelmeit.
A költő felnőtt a szerephez.
A 60. születésnapra készült Sörény és koponya lírikusa az élményit átélő, egyszermind intellektuálisan megítélő művész helyzetéből fogalmaz: létérvényű, közösségi érdekű ítéleteket.

A kötet anyagát összegyűjtötte, szerkesztette és az utószót írta Kántor Lajos.

Válogatta, a szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt és az utószót írta Vargha Balázs

1921. június hó 20-án született, Pécelen. A bonyhádi evangélikus Főgimnázium-ban tett érettségije után a Ludovika Akadémia hallgatója lesz, ahol 1944-ben hadnaggyá avatják. Front, hadifogság és hosszú internálás után 1948 tavaszán átlépi a jugoszláv határt. Innen Olasz-országba szökik, majd 1951-ben kivándorol Kanadába. Nős, öt gyermek apja. A Rómában megjelenő „Katolikus Szemle” és a párizsi Irodalmi Újság” állandó munkatársa. A nyugatra került költőnemzedék egyik legkiválóbbja. A szavak és a forma szerelmese, ki örök emberi mondanivalójával, nagy mesterségbeli tudásával a minden idők költőjének arcát tükrözi.Várostól elszakadni vágyó kistisztviselők, olajos kezű munkások, öt holdas, szegény parasztok földjéről indult el, rajongásig szeretett édesanyja és nagy-műveltségű tanár apja szeretetének fundamentumával. Faluja: Pécel ott guggolt Pest lába előtt. És ő, a gyárak és szán-tók közé szorult ember mindent látni vágyó szemével figyelte földje életét. Lát-ta a mosolyt és a könnyeket. Az örömet és a szenvedést. Látta az egyre szűkülő föld marasztaló ölelését; gyárak csábító füstjét.És hiába zárta el ettől a tájtól húsz hazátlan év; hiába emelkedtek köré határok, drótsövények, tengerek és idegen földek, ő még mindig ott ül „Magasban” című versének körtefáján és a megszállottak hitével meséli azt, amit csak a nagyon-szeretettek és kiválasztottak láthatnak ezen a földön.

Az ​itt közölt verseket 1950 és 1953 közt csináltam az Andrássy út 60. pincéjében, Kistarcsán és az ÁVO recski bűntetőtáborában. A „csináltam” igét azért használom, mert Rákosi börtöneiben csakúgy, mint Hitler megsemmisitő táboraiban, papir és irószer nem állt a rabok rendelkezésére. Igy ezeket a verseket „fejben csináltam”…
Legfőbb gondom az volt, hogy verseimet emlékezetembe véssem; eladdig mindig szenvedélyemnek ismertem más verseinek megtanulását, de a magaméit figyelmen kivül hagytam. Ha az első négy sort elkészitettem, elmondtam magamnak nyolcszor-tizszer; a következő négy sorral ugyanezt tettem, aztán a nyolcat ismételtem ötször-hatszor, és igy tovább, mig a napi, átlagos 40 sor penzummal elkészültem. Reggelenként felmondtam magamnak mindazt, amit addig irtam? száz sort, ötszázat, ezret…
A fogdáról egész kötet költeménnyel – ezzel a kötettel – fejemben jöttem ki. Ezek után számos rabtársam tanulta meg azokat a verseket, melyeket jobbaknak, vagy a legjobbaknak tartottam. A megtanulás indoka nemcsak a kölcsönös, törhetetlen szeretet volt, melyet akkor és azóta egymás iránt érzünk és nemcsak a magyar nép sajátsága, a költészet iránti, merem remélni múlhatatlan lelkesedés. Sőt még nem is az, hogy ezekből a versekből – akármilyen is legyen irodalmi értékük – erőt tudtak meriteni. Hanem elsősorban az a tény, hogy költeményeimet meg kivánták menteni az utókor számára. Az akkori helyzetben, gyönge fizikumommal rendkivül valószinűtlennek tűnt, hogy túlélem Recsket. A túlélést, számos társammal együtt, nemcsak annak köszönhettem, hogy Sztálin későn ugyan, de a számunk legkedvezőbb pillanatban patkolt el, hanem elsősorban annak, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki a bűntetőtábort feloszlatta…
F. Gy.

Farkas Árpád 1944-ben született Siménfalván. Iskolába Székelyudvarhelyen járt, egyetemre Kolozsvárott. Ma Sepsiszentgyörgyön él, a marosvásárhelyi Igaz Szó belső munkatársa. Első kötetével 1968-ban jelentkezett. Nem tartozik a termékeny alkotók közé, mégis egyike a leggyakrabban citált erdélyi kortárs költőknek. Hogy miért? A befalazott szószék versei választ adnak erre. Ez a „vidéki” poéta képes arra, hogy megingathatatlannak látszó esztétikai „törvényeket” érvénytelenítsen: hitelét vesztett szavak, indulatok, érzések nyerik vissza verseiben a szép és igaz hitelét. Mer hűséges lenni rossz költők által lejáratott „mégis-remény”-hez, de nem tagadja az „atom-varázslás” igazát sem. Mer hűséges lenni nemzeti hagyományokhoz és e hagyományok talaján vallani a kor emberének félelméről, iszonyatáról, reményéről, otthonteremtő csakazértiséről. Számára a történelem vagy a modern kor nagyvilága éppoly kézzelfogható, mint a székely havasok. Otthon a földön és otthon a lassan elsüllyedő folklorisztikai székely tájakon. Ez költészete hatásosságának a titka.

Az Erdélyből áttelepült, ízes nyelvezettel építkező, sokoldalú költő, aki kitűnő festőművész is, új kötetében az egykori hazáról és a választott hazáról szól és vall egyéni hangvételű verseiben.

Magyar művészek rajzaival.
Sajtó alá rendezte Bánóczi József
Bevezetéssel ellátta Váczy János

Édesapám, Busay Balázs 1876-ban Jászapátin született egyszerű, sokgyermekes család gyermekeként. Korán elkerült otthonról Battonyára, ahol nyomdásznak tanult. Fiatal korában Budapesten az Atheneum Nyomdában dolgozott korrektorként. A könyvek iránti szeretete itt teljesedett ki. Autodidakta módon vált művelt emberré. Németül, franciául beszélt. Az Iparművészeti Főiskolán könyvgrafikát tanult. Kialakította egyéni stílusát. Saját maga által összeállított versesköteteken kívül imakönyveket, elbeszélő költeményeket. (Petőfi: János Vitéz) írt le kézi díszírással, amelyeket egyéni motívumokkal és iniciálékkal díszített. Az Iparművészeti Múzeum 1923-ban megvásárolta egy könyvét, sőt művei még napjainkban is felbukkannak aukciókon. Élete delétől haláláig (1947) Jászapátin élt és alkotott. Barátjának tudhatta Vágó Pált, a Jászság világhírű festőjét. Bensőséges barátságukról megemlékezik Móricz Pál Magyar sirató” című könyvében.
Lâm Zoltánné Busay Irén

Baranyi személyiségének legfőbb meghatározó jegye a hűség mindahhoz, amit értéknek gondol: világnézethez, barátokhoz, szerelmekhez. Szerelemfelfogása a partner egyenértékűnek tartásán alapul, ez nem a Szabó Lőrinc- féle hímsovinizmus (tudom a minősítésért az irodalmárok 90 százaléka megkövezne), hanem a modern, humanista ember viszonya az emberszámba vett másik nemhez. Van egy kedvenc szerelmesverse, a Mindkettő emberül. A tisztaság, a bölcsesség remekműve! (Szepes Erika)