Az 1937-ben megjelent Nagy Lajos király után 1944-ben látott napvilágot a folytatás, Gulácsy Irén színes, cselekményes, eseményekben gazdag regénye, a Jezabel. Míg az előbbi könyv Nagy Lajos uralkodásának fénykorában játszódik, és halálával ér véget, a Jezabel a király fiúsított lányának, Anjou Máriának és az ő anyjának, Erzsébet régens királynőnek korát ábrázolja. A királynők uralkodásának idejét sok politikai cselszövény, összeesküvés bonyolítja: Hédervári Kont István a magyar urakkal szervezkedik az asszonyuralom megbuktatására, a nápolyi Durazzói Károly, Lajos király nevelt fia a magyar trónra feni a fogát, és a lengyel tartományok elégedetlenül várják Erzsébet kisebbik lányát, Hedviget a királyi székbe. Erzsébet viszont taktikázik, halogat, újabb és újabb házassági – szövetséges terveket sző lányai számára, míg végül is lebukik a mindenoldalú bekerítettségben, s vele bukik a Nagy Lajos-i örökség, az egységes, hatalmas birodalom is. Míg Nagy Lajos király biblia előképe a regény szerint Jób, a leprás király volt, Erzsébet Jezabel bibliai királynő sorsa teljesedik be. A Jezabel az események, fordulatok bőségével szórakoztatja az olvasót. Különösen plasztikus Erzsébet alakja: esendő és támaszra vágyó, boldogtalan, sorsával hadakozó nő, jobb sorsa érdemes érzékeny, szerető asszony, anya – s ugyanakkor vérszomjas, bosszúálló hisztérika, hatalomvágyó, pompakedvelő, gőgös és hiú uralkodónő.

Dosztojevszkij önmagát elsősorban regényírónak tekintette. Nagylélegzetű, sokkötetes regényeibe igyekezett belesűríteni mindazt, amit ellentmondásos koráról meglátott, amit az ember sorsáról és lehetőségeiről gondolt. Ám a nagy művekkel egyidőben kisebb terjedelmű írások is születtek. Bár kisregényei, elbeszélései – az érdekes tartalom mellett – belsőleg egységesek és szerkezetileg nagyon tiszták, az író életében kevesen figyelnek fel rájuk. Napjainkban a kutatók – és az olvasó is – gyakran vélekednek úgy, hogy éppen ezek Dosztojevszkij legtökéletesebb alkotásai. Kötetünkben négy kisregényt nyújtunk át az olvasónak, de a hősök mögött, a mélyben valahol, azonos hős, az „odúlakó” rejtőzik, akiről az író azt mondta, hogy „ez a legfontosabb ember az egész orosz világban”. Se nem jó, se nem rossz, elég okos ahhoz, hogy a környező világ ésszerűtlenségét felismerje, de ebből azt a következtetést vonja le, hogy neki is joga van aljasnak lenni, másokat megkínozni. Hangulatai, érzései szinte pillanatonként változnak. Amikor barátkozik, már gyűlöl, és legmélyebb megaláztatása pillanataiban is szereti ellenségét. A kisregényeket nem laboratóriumi csendben, hanem tragikus megaláztatások, kudarcok, betegség, csődök közepette alkotta meg az író, de ezeknek a hősöknek a XX. század emberének sorsát és gondolatait előlegezte. Ezért olyan aktuális Dosztojevszkij napjainkban is; nélküle egyszerűen nincs modern irodalom.