Dél-Erdélyben mostanában halnak ki egykor színmagyar falvaink utolsó magyarjai. Sírkertek vándorolnak az utódnépek házainak alapjába, mert nincs már, aki értelmezni tudja a feliratokat. Lelkipásztorok küzdenek pár lelkes nyájukkal, hogy fennmaradjon a magyar szó olyan térségekben is, amelyekről már a felvidéki, délvidéki, erdélyi vagy várvidéki kisebbségünk sem tudja, egykor szervesen kapcsolódtak szellemi szállásterületeinkhez. Valóban reménytelen ez a küzdelem? Öt év telt el a szerző első határjárása óta, kilencven esztendő a trianoni döntés után – és a veszélyeztetett templomok, kastélyok, gyülekezetek egy része tovább pusztult, mások viszont védőtetőt, új lakókat és makacs ifjú papokat kaptak. Margittai Gábor Külső magyarok című riportkötetei egyedülálló vállalkozások: a szórványkutató újságíró a harmadik évezred első évtizedében bejárta a Magyarországtól elszakított magyarlakta „végeket”. A Trianoni menyecske, a második nagy „körutazás” 2005-től napjainkig mutatja be örökségünket riportokban, interjúkban, útirajzokban és esszékben, illetve táj-, műemlék- és szociofotók által. Isonzótól Becskerekig, a szlovák Tokajtól a cipszerek hazájáig, a Mócvidéktől az Úz völgyéig, az Őrvidéktől Rusztig a négy égtájat – elgondolkodtató dokumentumként, egyszersmind rendhagyó bedekkerként szolgálva azok számára, akik felkeresnék bozót fedte Árpád-kori templomaink, nemesi udvarházaink, eltitkolt tömegsírjaink romjait. A szerző a határjáró írásokkal közös felelősségünk kérdéseit feszegeti.