„Szürke fellegrongyok vonultak lomhán a város fölött. Egy-egy felhőcafat szinte beleütközött a Várhegy négytornyú romkoronájába. Vigasztalan ég szomorkodott fölöttünk. Riadt és halkszavú volt az egész város. Pedig szinte dugig volt katonával. Katonával? Dehogy! A schwechati csatából világgászaladt, s most javarészt Pozsonyban összetorlódott, tízfélemundérú népséggel. Az ember megutálta az életét, ha rájuk nézett.”

„Szilveszter estéje volt. Az ezerhatszázötvenkilencedik esztendő úgy didergett e fagyos szilveszter-estén, mint egy rongyos, vén koldús, aki künt a hideg utcán az utolsót rúgja. Bár tömérdek rosszat művelt, az emberek mégis ragaszkodtak hozzá, mert a múlt év borzalmaihoz képest némi mérsékletet tanusított. Mindenki félt, iszonyatosan félt az újévtől. Ezerhatszázötvenhét-ötvennyolcban egy kevély és oktalan fejedelem meg néhány szolgalelkű tanácsúr hibájából szörnyű csapás érte Erdélyországot. Tatár rabságba került az ország színe-virága s alig száradt meg a könny az özvegyül maradt asszonyok és apátlanul maradt gyermekek szemében, a felbőszült porta parancsára százezernyi tatár, kozák és oláh zúdult az országra, ölt, rabolt, égetett és sok ezer ártatlan embert fűzött rabszíjra. II. Rákóczi György, a balvégzetnek ez a vak eszköze, aki egy viruló ország sírját ásta meg idétlen politikájával, nem törődött bele trónja elvesztésébe. Egyre szőtte baljós és önző terveit és mit se bánta, ha a porig alázott haza ezt még jobban megsínyli. Rákóczi tronkövetelése miatt újabb rettenetek képe jelent meg a megbódult ország egén. Nem csoda hát, ha a rémült emberek megállították volna örömest az idő kerekét, csak ne forduljon újra pusztulásukba. E szomorú szilveszter-estén a kolozsvári Óvárban, a reformátusok kollégiumának a tövében betegen feküdt egy harmincnégyéves fiatal tanító, Apáczai Csere János, a kollégium rectora. A lázas munka, melyet a gondjaira bízott iskola talpraállításáért évek óta kifejezett, az engesztelhetetlen kór, mely zsenge ifjúsága óta lappangott benne, annyira elemésztette, hogy lesoványodott testével, vértelen ajkával, viaszszín orcájával alig ment élőszámba. Csak két mélyenülő fekete szeme csillogott, tele élettel és szellemi erővel s ahogy hajlott a teste a sír felé, mind ragyogóbb lett, mintha erős és nemes lelke idehúzódott volna a halál elől. Felesége egy kis halvány, szőke asszony, akit Hollandiából hozott magával, önfeláldozóan ápolta s észre sem vette, hogy a láz, mely kiszívta férje erejét, az ő orcájára költözött gyúló rózsáival.”

„… ha időm lenne munkámat bevégezni, akkor kiderülne rányomnom annak az időnek a pecsétjét, mely most oly erőszakosan uralja elmém, és művemben embereket írnék le… embereket, akik nagyobb helyet foglalnak el az időben annál a helynél, mely oly szűkmarkúan megadatott nekik a Térben, s olyan helyet, mely valóban végtelen, mivel ezek az emberek, akárcsak az évek áramába vetett óriások, egyszerre érintik életüknek azokat a periódusait, melyeket olyan sok-sok nap választ el egymástól, s oly messzi vannak az Időben.”

Kétezer év óta munkál a Krisztus igéje az „egy akol és egy pásztorról”. Kétezer éve, kivetve az útfélre, hogy mindenki könnyen árnyába juthasson, ha majdan terebélyfa lesz belőle: de míg ezrivel s milliárdjával látható életünk mezein minden gyom, ritkán, ritkán látunk itt-ott egy-egy boldog palántát, hogy ez az isteni ige is él… Ime, följegyzek egy bizonyságot, hogy e mindnyájunk szívének oly kedves Mag él és virulásra kész. Él a Bánságban egy földbirtokos, régi parlamenti ember, volt főispán. Egy ismerősöm minapában odaát volt, túl a határon… (Oh, a határon, az országhatáron túl… már úgy megkeményedett az emberek nyelvén a szó, hogy a Bánságot tőlünk országhatár választja el, mint a behegedt seb, régi égés után… bennem még mindig új és eleven fájdalommal szakad fel ahányszor hallom: én még nem léptem át e határt, nem idegződött belém a trianoni térkép s mint a horog, véresre tépi fel szívem, ha az integer Magyarország szív határait tépik.) Él a Bánságban egy úriember… (Hogy útlevéllel lehet eljutni Temesvárra… Kassára… Kolozsvárra… és Csáktornyára… és mindenüvé, ahol még nem voltunk… Mennyi mulasztásunk van nekünk mindnyájunknak magyaroknak, hogy míg lehetett, be nem jártuk, meg nem hódítottuk tündéri szép hazánkat magunknak, a személyes fölélményezés legbékésebb s legmélységesebb hódításával…)