Sokáig a klasszikus görög művészetet tekintették az ókori – sőt az egész európai – művészet csúcspontjának, amelyhez képest minden előző és következő stíluskorszakot alacsonyabb rendűnek tartottak. Később, különösen napjainkban, a modern történeti és esztétikai elemzés ezt a klasszicisztikus dogmát megingatva arra az eredményre jutott, hogy a művészetek egyetemes történetében sem a klasszikus görög, sem más kifejezésmód nem tekinthető abszolút érvényű normának, hanem minden kor és terület társadalma a saját valóságos helyzetéből adódó mondanivalóhoz alakította ki stiláris formanyelvét. Ez a szemlélet teszi lehetővé az ókori görög művészet utolsó történelmi szakaszának, a hellénizmus művészetének mélyreható megértését, melyet a klasszikushoz képest régebben hanyatlásnak minősítettek. Ma már úgy látjuk, hogy a hellénizmus korának művészete nemcsak a görög művészet történetének újat hozó és értékes fejezete, hanem az egyetemes művészet történetében is jelentős szerepet játszott, mert belőle nőtt ki a római – s ezáltal a későbbi európai – művészet, továbbá termékenyítő hatást gyakorolt Európa, Afrika és Ázsia művészetére is. Castiglione László új könyvének fő célja az, hogy rávilágítson azokra a társadalmi és ideológiai tényezőkre, amelyek a hellénisztikus művészetet kialakították és benne kifejezésre jutottak.

„A párizsi kommünnel (1871), A tőke megjelenésével (1867), az impresszionisták fellépésével (1870-es évek) merőben új folyamatok kezdődnek el. Ezek ugyan sokáig még nem változtatnak a fennálló renden: a kapitalizmus szilárdan áll, sőt új korszaka kezdődik az imperializmussal; a polgári filozófia sem szűnik meg, ekkor bontakoznak ki a pozitivista vagy a neokantiánus eszmék. Az akadémikus művészet pozícióit az impresszionisták fellépése nem töri meg, legalábbis az állami apparátus szemében. Mégis, a mélyben, a felszín látszólagos továbbfejlődése idején, évtizedről évtizedre egyre jelentősebb erők készülődnek.” Vadas József – Derkovits Gyula művére utaló – legújabb írása a magyar képzőművészet útját a társadalmi haladás, a progresszió szempontjából vázolja fel a XIX. század közepétől a Szocialista Képzőművész Csoport utolsó tevékenységéig, 1942-ig. Ez a kötet úttörő vállalkozás, mivel az időszak progresszív, társadalmi haladást sürgető művészetét nem monografikusan feldolgozva, hanem szelektáló-szintetikus módon tekinti át, és meggyőzően foglalja össze.

A szentkép a vallásos művészet igen jelentős, de egyenetlen minősége, kis mérete és anyagának esendősége miatt a kutatók részéről mind ez ideig mellőzött műfaja. Az egyéni áhítat célját szolgáló grafikák magas példányszámuk és az aktuális gondolati-ideológiai tartalmak közlésére való alkalmasságuk miatt – jóllehet rejtetten – igen nagy hatást gyakoroltak a monumentális műfajokra is. A művészettörténész szerző – a hazai emlékanyag első módszeres feldolgozója – számos összefüggést tárt fel kegyképek, oltárok és a népszerű fametszetek között. A szentképek azonban nemcsak vallásos eszmék hordozói és közvetítői, hanem tárgyak, amelyek sokféle alkalmazást nyertek. Rangjuk és értékük bizonyítéka, hogy egy-egy példányuk főurak körében is megtisztelő ajándék lehetett; gondolati gazdagságuk miatt a hitviták fegyvertárába ugyanúgy beletartoztak, mint ahogy a pedagógia is hatásosan élt velük. Szakrális tartalmuk révén bajelhárító és gyógyító erőt tulajdonítottak nekik: amulettként hordták, beteghez vitték őket. A műfaj történeti áttekintésekor készítői között számos kiemelkedő művész nevével találkozhatunk. A barokk korban azonban már voltak kifejezetten a tömegszükségletet kielégítő mesterek, akiket egyébként a művészettörténet nem is tartott számon. Ez idő tájt szinte önálló ágazatként virágzott a szentképkészítés, melynek utóélete a XIX. században is tartott még. A bevezető tanulmányt 48 fekete-fehér, 16 színes kép és a hozzájuk fűzött történeti, ikonográfiai magyarázatok egészítik ki.