Fél évszázaddal ezelőtt a Filmtudományi Intézet nem mindennapi lehetőséget adott egy fiatal kutatójának: Bécsbe utazhatott, hogy életút-interjút készíthessen Szőts Istvánnal. Az Európa-szerte ismert filmrendező az ’56-os események után száműzetésbe kényszerült, és ekkoriban még fel sem merült annak lehetősége, hogy valaha is hazalátogathasson. A Szabó Balázzsal folytatott hosszú beszélgetésben életútja és művészpályája mellett pontos képet festett a hazai filmszakma történetéről, valamint saját maga és művei külhoni fogadtatásáról is. A kiemelkedően fontos kultúrtörténeti jelentőségű anyag azonban nem jutott el sem a szakmai körökhöz, sem az érdeklődő közönséghez. Szabó Balázs valószínűleg belátta: nincs esélye – akkortájt bizonyosan nem volt esélye – annak, hogy az interjú csorbítatlanul kerüljön nyilvánosságra. Szerencsére egy hangszalagon hiánytalanul megőrződött, és most végre írásban is elérhetővé válik ez a kordokumentumnak sem utolsó beszélgetés. A szöveg gondozóját már annak ismerete előtt is megragadta Szőts István alakja, akiben a művészi és az emberi nagyság egyként megtestesül. A neki szentelt rádiójáték Szőts követésre méltó etikai döntései kapcsán vázolja fel a művész sorsát, és a kívülálló szemszögével egészíti ki az interjúban rögzített személyes vallomást.

Megfelelően működő színházkultúra kialakításához szükség van mind gyakorlatra, mind elméletre, mind pedig történetre. Pontosan arra, hogy elmélet, történet és gyakorlat egymást feltételezve, egymást nem kizárva, hanem egymással folyamatos párbeszédben állva működjön. Arra, hogy a (hazai) színház az elmélet, a történet és a gyakorlat területén egymással folytonos dialógusban létezve állítódjon színpadra. Remélhetőleg a kötetben szereplő tanulmányok is hozzájárulnak ahhoz, hogy a hazai viszonyokon eltöprengjünk – érzékelhető diskurzus-szabályok mentén s a történő megértés reményében.

Hogyan kellene élni? Addig is, amíg jön a Csoda. Addig is, amíg várod. De az is lehet, hogy nem jön. Az is lehet, hogy hiába vársz. Az is lehet, hogy így múlik az élet. Csodavárón. Csodátlanul… Ezért kell vállalni mindent. Szenvedést, bajt, sebet, vért, kétségbeejtõ kudarcok végtelen sorát, marást és szúrást, csípést és döfést s egy életen át annyi halált, mert jön … jön a Csoda. Mert van Csoda. Erre kell készülni, ezt kell várni az alatt a rongyos pár évtized alatt, ameddig tart ez a keskeny, hitvány kis út. S ha nem is jön, úgy kell végigjátszani a szerepet, földi élet-maszkunk furcsa, szánalmas figuráját, hogy Bal I.-rõl minden pillanatban beléphet a színpadra a Csoda, ez a várvavárt szereplõ, csak mindig, mindig mondd, éld, keresd, variáld a szöveget, hátha egyszer mégis sikerül átélned, sikerül kimondanod a bûvös Végszót.

Ádám, Bánk, de Sade márki, Zrínyi, Macbeth, Mózes, Berlioz, Bódi Vencel halhatatlan megformálója-alakítója. Sokezer estén szomorú- és vígjátékokban, a Nemzeti Színház hűségében, az 56-os forradalom nyitányaként Petőfi Nemzeti dalának elszavalásával szolgálta közönségét, a magyarságot: itthon és a határon túl. Most álarc nélkül lép elénk. Életének utolsó másfél évtizedében írt cikkeit, vallomásait tarthatjuk kezünkben. A költő jelezte hűség jegyében szól nagy játszótársairól, Agárdy Gáborról, Tolnay Kláriról, Kálmán Györgyről, de a szellemi kötődést, a baráti érzést juttatja kifejezésre Keresztury Dezsőről, Németh Lászlóról, Csoóri Sándorról és Sütő Andrásról. Őszinte vallomásai emberi, erkölcsi, szellemi tartásban a rendíthetetlen ifjúság örök álmát, szeretetét üzenik, immár halála után is minekünk

„Mesteri és lebilincselő kötet: éppen olyan részletgazdag, mint amilyet a rajongók és a filmőrültek várnak.” KIRKUS REVIEW
1977. május 25-én az Egyesült Államokban bemutattak egy független, kisköltségvetésű, kínkeservesen leforgatott science-fiction filmet. Mindössze harminckét moziban vetítették, a Csillagok háborúja mégis filmtörténelmet írt: bár senki nem számított rá, pillanatok alatt megdöntött minden bevételi rekordot, és a filmkészítés, illetve -forgalmazás új korszakát nyitotta meg. George Lucas még be sem fejezte a Csillagok háborúja forgatókönyvét, amikor megálmodta a kincsvadász régészprofesszor, Indiana Jones figuráját. Az Indiana Jones-filmeket később Steven Spielberg rendezte, míg Lucas producerként működött közre az elkészítésükben. E két kultikus sorozat mellett George Lucas azzal is beírta magát a filmtörténetbe, hogy forradalmasította a speciális effektusokat és a mozifilmek hangzásvilágát. A hírhedten zárkózott, öntörvényű és kontrollmániás rendező életrajzi kötete hol felmerülő, hol provokatív magánéleti és szakmai eseményeken keresztül mutatja be, hogyan bontakozott ki az egyedülálló karrier, és milyen hatással voltak George Lucasra az őt körülvevő alkotó- és pályatársak, mint Francis Ford Coppola, Steven Spielberg és Harrison Ford. Feledhetetlen hőseihez és halhatatlan történeteihez hasonlóan George Lucas hatása a mai napig töretlen. Egyedülálló életműve és az a bizonyos messzi-messzi galaxis, amelyben megálmodója él, most végre kézzelfogható közelségbe kerül.

Meryl Streep korunk legünnepeltebb színésznője. Valóságos kaméleonként olvad bele minden egyes szerepébe. Soha nem játszik kétszer ugyanúgy. Kifinomult eszköztárát latba vetve egy sor dinamikus, bonyolult női karaktert jelenít meg, legyen az fiktív vagy valóságos személy: Joanna Kramer, Sophie Zawistowska, Karen Silkwood, Julia Child, Margaret Thatcher vagy Florence Foster Jenkins. Nem alkuszik meg, nem bújik olyan mellékszereplők bőrébe, amelyekkel más színésznőknek be kell érniük: a támogató feleség, a támogató anya vagy a támogató, ám egyetlen mozdulattal lecserélhető szerető karakterébe. Streep ilyesmit nem hajlandó eljátszani. Az egykori különc, göndörhajú külvárosi tinédzser a Vassar és a Yale Egyetem dráma tagozatának színpadán nőtte ki magát feltörekvő naivává. A 60-as és 70-es évek nőmozgalmának virágkorában vált felnőtté, és akkor is nyíltan vállalta feminista elkötelezettségét, amikor ez még nem volt divat. A korai sikereket követően, negyvenéves korára – amikor sok főszerepet játszó színésznő ragyogása elhalványul – Streep még inkább előretört, egyre érettebb és jobb lett. Olyan szerepeket vállalt, amelyek valóban érdekelték, miközben számtalan rangos díjat és elismerést zsebelt be.

Öt évvel ezelőtt egyik hetilapunk folytatásokban közölte a szerző Bajor Giziről szóló életregényét. Az azóta eltelt időben új adatokra, tényekre derült fény. Az olvasók közül néhányan tanúként léptek elő. Eddig ismeretlen dokumentumokat kutatott fel a kíváncsiság. És Galsai Pongrác a bővebb nyersanyagból és érthetően felfrissült izgalmából új könyvet írt Bajor Giziről. Nem regényes életrajzot. Portrét inkább. Ahogy ő mondja: „élet-portrét”. Mert rádöbbent, hogy valóságos személyről regényt írni „praesens perfectumban” nem lehet. Hiszen a barátok, pályatársak még közöttünk vannak. A feladat persze ugyanaz maradt: átfogni egy emberi életet, megmagyarázni kis rezdüléseket és szeszélyeket. Indokolni látszólagos értelmetlenségeket, ezernyi apró benyomásból összeállítani az egészet. Megmutatni és megértetni színésznőt, aki az életben s a színpadon egyaránt nagy szerepeket játszott, s az embert, aki két világháborút, legközvetlenebb múltunkat élte át. Felidézni nagy játékait: Júliát, Nórát, Kleopátrát, Lady Milfordot… És a mindennapokban: adakozó kedvét, bátorságát, segítőkészségét. Megfejteni csodálatos művészetének és máig sem felejtett sikereinek titkát…

A Tollal első kiadása méltán aratott sikert. A második, bővített kiadás pedig azoknak az érdeklődésére is számíthat, akik az elsőt olvasták: a Hamlet kapcsán felmerülő gondolatok, emlékek, megfigyelések egy teljesen új fejezettel gazdagították a könyvet. E fejezet fő témája a modern színház, a modern művészet: gondolatok és élmények, viták és jellemzések követik egymást, tűnődően, kihívóan, szorongással és felelősségérzettel. E naplójegyzetek vezércsillaga Shakespeare: de benne, alakjain keresztül a színházi felkészülés legrejtettebb, legismeretlenebb pillanatait leshetjük meg, a küzdelmet a szereppel, a személyes élmény és lelkiállapot átalakulását művészetté, azt a mély és eleven kapcsolatot, ami a színészt az általa megformált alakhoz köti. Vallomásnak is nevezhetnénk ezt a könyvet, amelyben egy kiváló színész maszk nélkül lép elénk, és nyugtalan elemzőkészségével, gondolatainak pontos és érzékletes megfogalmazásával nem is a kulisszák mögé visz bennünket, hanem a színművészet igazi műhelyébe: a színész gondolatai és érzései közé.

„Olyan vagy mint egy virág – Egy álom. Tiszta, szép.” Nem álom és nem mese. Vagy mégis? A kilencvenéves Tenczer Márton itt, a mai Budapesten, Heinrich Heine versét idézve emlékezik arra az asszonyra, akinek gyermekkorától örök rajongója, közel ötven évig hű társa volt, Lislre, aki most, halála után is, a senkihez sem hasonlítható szépséget, és az időnek ellenálló szerelmet testesíti meg. Lislt 1929-ben először Ausztria szépségkirálynőjévé, majd az Egyesült Államokban Világszépévé választották. Akkoriban ez igazi szenzáció volt, első ízben történt, hogy az amerikai szépségkirálynő-választáson az európai lányok közül kapta meg valaki a legszebbet megillető koronát. Lisl alakját a könyvben mintegy 150 kép állítja elénk, valamint korabeli újságcikkek, és híres művészek, köztük Lehár Ferenc, Bertolt Brecht hódolatról tanúskodó sorai. De elsősorban Tenczer Márton máig eleven emlékezete.