A IX. század közepén a hét magyar törzs laza szövetségben él a Don és a Volga folyók között. Egy emberöltőnyi ideje őrzik a Kazár Birodalom nyugati és déli gyepűjét. Egy emberöltő azonban hosszú idő, a nemzetségek gyarapodnak, a törzsek közötti gyepűk egyre szűkülnek, új legelőkre, új földekre lenne szükség, azonban a kazár kagán nem engedi, hogy nyugatra terjeszkedjenek. Ugyanakkor észak felől a besenyők egyre nagyobb nyomást gyakorolnak a hétmagyar határaira. Az idős Levedit, a megyer törzs szent vezérét – ki a csodafiú szarvas erejét hordozza magában, ám életben maradt fiú utód nélkül közeledik élete végéhez – magához rendeli a kazár kagánbég. A vezért kánná emelve szorosabbra akarja fűzni a szövetséget a magyar törzsekkel; a szövetséget, amely már nemcsak viszonylagos biztonságot nyújt a magyaroknak, hanem korlátok közé is szorítja őket. Levedi elutazásával egy időben az ifjú Álmos, Ügyeknek, a tarján vezérének, és Emesének, a látóasszonynak a fia nyugat felé indul, hogy századával beszedje a folyó menti és erdőlakó népek béradóját. Mire hazatér, a magyar törzsek között vérharag tör ki és egymás ellen fordulnak. Emese, ki a turulforma madár áldását hordozza magán, sorsdöntő lépésre határozza el magát… Cs. Szabó Sándor egyedi hangvételű, lebilincselő regénye Levedi, Emese és Álmos alakjára összpontosítva fest nagy ívű, mégis aprólékos képet a honfoglaló magyarság történetének egyik legmeghatározóbb eseményéről, mindennapjairól és hitvilágáról.

Nemere István új történelmi regénye a honfoglalástól Árpád fejedelem haláláig terjedő időszakot dolgozza fel, részben a rendelkezésre álló szűkös források, részben az írói képzelet alapján. A X. században a Kárpát-medencébe érkező magyar törzsek előtt két sorsdöntő feladat állt: az új hazában való végleges berendezkedés, illetve a határok biztosítása, különös tekintettel a Keleti Frank Királysággal határos nyugati gyepűre. A szerző árnyaltan és átfogóan örökíti meg a történettudományban sokáig csak a „kalandozások korának” nevezett időszak első évtizedeit. Fordulatokban gazdag történetében felmutatva azt az egyre inkább elfogadottá váló tényt, hogy a nyugati hadjáratok legalább annyira szóltak a frankokkal, különösen Arnulf királlyal kötött szövetség katonai kötelezettségeinek teljesítéséről, illetve később, a magyarokkal szemben ellenséges Gyermek Lajos uralkodása idején a nyugati határok megszilárdításáról, mint a puszta zsákmányszerzésről. A nagyrészt sikeres nyugati hadjáratok közepette a hátországban is a magyarság sorsát évszázadokra meghatározó változások kezdődtek, melyek hatásait a szerző a fejedelmi családtól és a vezérektől kezdve a törzsek harcosain, kézművesein és asszonyain át a honfoglalók minden rétegének életében bemutatja.

Daliás nagyherceg, tehetséges katona, felvilágosult gondolkodó; javíthatatlan nőcsábász, állítólagos gyémánttolvaj, a cári család őrültnek nyilvánított fekete báránya, akit legszívesebben kitöröltek volna a dinasztia emlékezetéből. Nyikolaj Konsztantyinovics Romanov nagyherceg az excentrikus figurákban bővelkedő orosz cári dinasztia egyik legizgalmasabb és legellentmondásosabb tagja, aki egyszerre volt a Romanov-ház végromlásának megtestesítője és az uralkodói kötöttségek ellen lázadó független karakter. Könyvében a nagyherceg kései rokona, Michel de Grece, azaz Mihály görög-dán királyi herceg, a néhai Fülöp herceg elsőfokú unokatestvére tárja fel az európai királyi udvarok ragyogásától az üzbegisztáni száműzetésig vezető rendkívüli életutat. Az elismert életrajz- és regényíró családi beszámolókon és gondos kutatómunkán alapuló életrajzából megismerhetjük Nyikolaj nagyherceg és az amerikai kurtizán, Fanny Lear egész Oroszországot megbotránkoztató viszonyát, miközben a regény lapjain megelevenednek a legendás szentpétervári fehér éjszakák.

A IX. század utolsó évtizedében járunk. Egy sebesült szarvas vérnyomát követő vadász három titokzatos regössel találkozik, akik arra kérik, hogy hallgassa meg a történeteiket. A három elbeszélő három egymást követő századot, nézőpontot és stílust jelent, de mondandójuk azonos; egy múltja elől menekülő onogur javas, a kagán koronájának elkészítésére elhivatottságot érző avar ötvös és a tanítói ellen fellázadó és Nagy Károly szolgálatába szegődő magyar táltos elbeszélése nyomán minden képzeletet felülmúló összefüggésekre derül fény a honfoglalást megelőző háromszáz év eltitkolt, elhallgatott magyar történelméből. Fonyódi Tibor történelmi regénytrilógiájának második kötetében három különböző korban élt ember élettörténete elevenedik meg. A szerző olyan színes és eleven tablót fest az Avar Birodalomról, a Karolingok koráról és a IX. századi magyar történelemről, ami garantáltan felejthetetlen élményt nyújt a misztikummal fűszerezett történelmi kalandregények kedvelőinek. Az előzményektől függetlenül is olvasható regény méltó párja a nagy sikert aratott Isten ostorainak.

Évszázadokkal később, mikor Kubád sahnak, Anusirvan perzsa király atyjának meggyűlt a baja a Kaukázustól északra lakó kazár kagánnal – mindkét fél határvárosok építésére, valamint a régiek megerősítésére szánta el magát –, kiváló fekvéséből adódóan Maghar lett az egyik fontos erődítmény. Azt beszélik, Maghart ettől az időponttól lehetett igazán városnak tekinteni, merthogy ekkor építették falait, ekkor jelentek meg az első kőépítmények, sokak szerint ez volt a város aranykorának kezdete. Akik Kubád korában éltek, már semmit sem tudtak az egykori Jenő törzsről, hajdan virágzó székhelyéről és a déli határában kavargó hatalmas mag-ménesekről. Történetünk idején csak egyszerű nemezjurták álltak a későbbi kőváros helyén, igaz, naponta százezernél is több lovat itattak a folyónál, rovással írtak, s olyan nyelven beszéltek az emberek, mely az idők kezdete óta változatlan és morzsolhatatlan, mint a kaukázusi sziklák, mert ennek a nyelvnek szakrális mivoltából adódóan nem volt szüksége jövevényszavakra, hogy kifejezze akár a legbonyolultabb fogalmakat is – ma már nehéz lenne meggyőzni arról bárkit is, hogy Magharnak ez volt az igazi aranykora. Fonyódi Tibor a vadregényes Kaukázusba kalauzolja az olvasóit, az időpont a Krisztus születése utáni VI. század, alig két emberöltővel Atilla halála után. A Torda-trilógia háttérvilágának tekinthető horkaregényekben a szerző a magyar mitológiából, meséinkből és a szakrális őshagyományból merítve teremt egy olyan „új mitológiát”, melynek igazi főszereplője az a fegyver, amelyet másfél ezer esztendeje Isten kardjaként említ a hagyomány.