Valamikor (tiz év előtt) ugy írtam az elbeszéléseket, hogy két-három thémából tákoltam össze egyet; az egyik sujet-met, mert rövid volt, hozzáragasztottam egy másikhoz s a kettőből mégis csak kitelt egy jókora történet. Mire megvénül az ember, kifogy a leleményességből. Most már csak egy thémám van s két elbeszélést akarok belőle irni. És a múzsa segítségével meg is lesz. Sőt a nélkül is. Mert a múzsa is kivénült dáma már, a ki a világot uralta egykor, most mindössze egy apró pipere-üzletet tart; hajdan költőket inspirált, ma, a csinált virágok korszakában, legfölebb a toilettet teheti hangulatossá. A háztartása is más volt azelőtt; szép szobalányát, a Fantáziát, elbocsátotta szolgálatából s a helyett egy szurtos, mogorva mindenest tart: a Megfigyelést.

„Egész legendakör van elterjedve Selmeczen Gábel Jánosról, arról az együgyü emberről, a ki szemben lakott a lyceum-épülettel, s valóságos kötekedési tárgyul szolgált a pajkos nebulónak. Pedig testvéröccse volt az egyik professzornak, Gábel Istvánnak. Onnan könnyen kölcsönözhetett volna respektust, ha ugyan lett volna annak is. No már csakugyan czudarul bántak a szegény Gábel Jánossal. A lovaira epigrammákat csináltak, a kinyitott ablakain át cserebogarakat eregettek be. Egy tarisznyára valót fogott egyszer össze Nagy Jani és beöntötte az ablakon, éppen mikor ő kegyelme vacsorált. A „Vidám” nevü lovát egy éjjel bemeszelték fehérre; a helyi nyomdában egy külön ujságot szedettek ki számára, mely tele volt a legcsodálatosabb hirekkel: Spanyolországban egy czukobányát fedeztek fel, mely az egész világot el fogja látni. (No ez nem jó dolog – sopánkodék Gábel János uram, mert egy czukorgyár részvényei képezték a vagyonát.) „

„Természetesen a derék Apafi Mihály ő nagysága idejében történt az alábbi pörös eset is – mert nagyon bolond dolog. S a későbbi kor gyermeke minden bolondot bizonyos emberek kormányzása alá kommaszszál. Volt pedig ezen időben két nagyon kemény regula a fejedelmi udvarnál, az egyiket az istentelen Teleki Mihály uram, a fejedelem minisztere hozta, a másikat az istenes fejedelemasszony, Bornemissza Anna. Hogy azt mondja: «a ki a fejedelem iránti hűséget megszegi és a sereget háboruságos időben elhagyja, halállal bűnhődjék». Ez volt az egyik regula, a másik pedig ekképen szólott vala: «A ki korhelykedik és dobzódik, egy havi fogságbüntetés érje». Hogy melyik volt a Teleki uramé, és melyik a fejedelemasszonyé, azt – noha már hosszú idő folyt le azóta – még ma is könnyen kitalálhatja minden ember.”

„Minden lelkiismeretfurdalás nélkül szövi meséit a magyar iró párisi regények kaptájára, mivel hogy Budapesten ugy sincs magyar élet. Valami bolond elmondta ezt egyszer (mikor még tán igaz volt) s azóta megfogamzott, mindenki belenyugszik s rajzolja innen a franczia életet pedig franczia élet sincs Budapesten. Várkonyi grófné és báró Ködváry salonjaiban a Daudet és Ohnet alakjainak rossz másolatai mozognak, szólitják a grófnőket «asszonyomnak», isznak cognacot, esznek szarvasgomba-pástétomot és beszélnek tömérdek banalitást.”

„Jön a Kaszperek!” Ez a rémkiáltás zudul a hancura közé (vagy az anyjuk vagy a pesztonka hangja), mire a gyermekeim ijedten rebbennek szét, ki az ágy alá, ki az almáriom mögé. Jaj a Kaszperek, a Kaszperek! A virgonc porontyok egyszerre megszelídülnek; csönd lesz, de milyen csönd, szinte hallik a szivecskéik dobogása. Szemeiket behunyják, de azért mégis látják a jöttét. A falak foszlanak, válnak, mint a köd s messze előcsillan Kaszperek, száguldó fehér paripán, veres ruhában. Az olvasó, fogadni mernék, azt hiszi most, hogy tán Kaszperek, a nevelő ur jön. Ugy ám, de a nevelők nem járnak mostanság fehér lovon és veres ruhában. Ép ezen indoknál fogva nem lehet kéményseprő sem, mert attól félnek ugyan a gyerekek, de szintén nem jár fehér lovon; sőt nem is huszár Kaszperek, mert az ugyan lovon jár, de nem félnek tőle a gyerekek, – még kevésbbé valami vásott gyerek, aki birkózásban őket földhöz vágja, vagy több mint kétszáz esztendeje, ahogy Kaszperek gyerek volt.”

„A báró Inokay családnak a gazdatisztje volt Borly Gáspár, ütött-kopott öreg úr, ezer ránccal az arcán. Mikor én gyerek voltam, még élt, s minthogy az én édes atyám tartotta keresztvízre a gyerekeit, Jancsit meg Gézát, per „koma” szólították egymást szemtől-szembe, hanem a háta mögött soha se nevezte másképp apám uram, mint „az a vén tolvaj”, vagy „a vén gazember”. Maga a földesúri familia, Inokaiék, akik a nagy kastélyban laktak, hasonlóképen vén gazembernek nevezték tisztjüket, mert ismeretes volt, a vak is láthatta, hogy legalább a fele jövedelmet ellopja. Nincs az a helyzet, amiből ő hasznot ne húzott volna, még talán a tehenéből is kilopta a borjút. Az erdőből eladogatta a fát; a gabonát, gyapjút potom áron adta el a zsidónak, miután ezért illendő „rebachot” alkudott ki magának, együtt trafikált a bérlőkkel, a felesekkel. Szóval olyan szemérmetlenül csinálta, hogy már az idegenek is észrevették s gyakorta figyelmeztették vagy a bárót, vagy a bárónét: – Ugyan mért nem néznek jobban a körmére?”

„Két nagyon szomoru időszakom van, a mikor nem tudok mosolyogni; ha ilyenkor irok, ne vegyétek kezetekbe a dolgaimat, – ha nem szeretitek a keserüt. Ebből a két időszakból a forró nyárra esik az egyik, mikor a város megindul az erdők felé. Én magam is megyek a családommal együtt, – de «valakit» itt kell hagynom. A másik időszak a zord télre esik, mikor az erdők indulnak meg a város felé.”