Őszinte leszek; – amikor e könyv szerzője, Rónai Ernő elhozta hozzám a kéziratát és közölte, hogy abban háborus és hadifogságban töltött idejének emlékeit jegyezte fel, nem fogadtam őt a legnagyobb bizalommal. A háborus élmények feltárását Barbussetől és Remarquetól kezdve számos hivatott iró, a hadifogságbeli gyötrelmeket pedig Kuncz Aladár és Markovits Rodion legalábbis annyira kimeritették műveikben, hogy utánuk méltán merülhetett fel bennem a kérdés, mi mondanivalója lehet tul az ő mondókájukon egy had- és fogságviselt, ma negyvenéves férfinek, aki hozzá még eddig nem is müvelte a szépirodalmat?! Kedvetlenül fogtam a „Krasznojárszk” kéziratának az olvasásába, amit eleinte tetézett az is, hogy Rónai ugy ír, amint hétköznapi alkalmakkor beszélni szoktunk: – nem válogatva a kifejezések közt, pongyolán és kissé fittyet hányva annak a követleménynek, hogy mondatainkat kifogástalanra ötvözzük. (Kisebb méértékben igaz, Markovits Rodion is igy cselekedett a „Szibériai Garnizonban.”)

Brassai Sámuel tiszteletében nőttem fel, de sokáig csak róla olvastam és tőle semmit. Amikor aztán, hosszú évek leforgása alatt, minden Brassai-íráson átrágtam magam, ami egyáltalán elolvasható, s elhatároztam, hogy írni fogok róla, nem az anyag sokfélesége okozott gondot, hanem a műfaj, amelyben Brassai Sámuel élete es életműve felidézhető.Nagymonográfiát, hozzá méltót, csak tudományos munkaközösség tudna írni, hiszen ki ért ma úgy a matematikához, mint a nyelvészethez, a közgazdasághoz úgy, mint a zenéhez. Ha regénybe foglalnám életét, sok tudományos anyagot kellene mellőznöm, s előtérbe kerülne a rigolyás agglegény, anekdoták hőse, háttérbe az utolsó erdélyi polihisztor. Töprengéseim közben jött segítségemre Kőváry László azzal a meghatározásával, hogy Brassai Sámuel tíz nyelvet tudott, tíz tudományágat műveit, száz évet élt. Ez a tízes koordináta-rendszer tudja összefogni az ő matuzsálemi életét, ismereteinek széteső töredékeit. Brassai-montázs, Brassai-breviárium, mozaikkövekből összerakott Brassai-portré — erről van tehát szó. Száz dokumentum és történet, mindaz, ami Brassaiból ma élő. Tudományos szövegek és kommentárok, lábjegyzetekkel súlyosbítva, kortársi visszaemlékezések és anekdoták is tarkítják a képet, hiszen ezek nélkül Brassai nem volna „bácsi”. Anekdoták kritikai bemutatásával nem az volt a célom, hogy derüljünk ferdeségein, hanem hogy Brassai Sámuelt ember voltában is megismerjük. Olyannak, amilyen volt, s amilyennek kortársai látták. Sok mindent leírtam róla, amivel — tudom — nem értene egyet, sőt írás közben a körmömre koppintana pipaszárával. Ismeretlen dokumentumok, amiket ő nem tett volna közzé, váltják egymást vitákkal, amelyeket jobb ügyhöz méltó buzgalommal folytatott. Gyengeségeinek bemutatása levonna emberi és tudományos nagyságából? „Csak szokás, előítélet és tudósi tekintély az ellenfeleim — írta ő maga. Ne legyen hát ez a könyv komolyabb, mint Brassai munkái közül bármelyik, hiszen barátai azt mondták, hogy azok tele vannak „elménckedési vágy”-gyal, ellenségei szerint pedig minden Brassai-cikk — „sületlenségek halmaza”. Viszont unalmas se legyen, mert Brassai Sámuel egész életén át tanított és vitatkozott, de soha senkinek sem volt terhére. Vele untatni másokat — kegyeletsértés volna.