Egy fiatalasszony valamikor a hetvenes években a Fekete-tengerhez megy nyaralni. S bár Erdélyt, Romániát, gyermekkora helyszínét jól ismeri, azért ez az út is képes annyi újdonságot és érdekességet felkínálni, mint bármely más út általában. Polcz Alaine egy kötelességtudó útleírással ellentétben történetmeséléssel emeli ki azokat a mozzanatokat, amelyek minden kommentár nélkül, önmagukban képesek megvillantani a másságot, megérteni akarásával pedig elmélyíti a tengerparti nyaralás történetét, és felidézi a hajdani kelet-európai szeglet mindennapjait: a barátságos besúgókat, az utcasarki adok-veszeket, a félelmet és a túlélni akarást.

Lebegyev hőse a kilencvenes évek Oroszországban meggazdagodhatna, mint sokan mások – de őt nem a biznisz érdekli, hanem családjának múltja. Fáradságos kutatómunkával kideríti, mit hallgatott el a naplójában a nagynénje saját regényes életéből – s miközben egyre mélyebbre merül a sztálini múlt titkaiban, kiderül, hogy ez is lehet üzlet. Nem óriási üzlet ugyan, de vannak emberek, akik készek elég sok pénzt fizetni azért, hogy valaki utánajárjon: mi történt a szüleikkel, nagyszüleikkel. Így lesz a regény hőséből „kereső” – lassacskán terjed a híre, és egyre több olyan ember találja meg, aki az igazat akarja megtudni, miközben a nagy többség szeretné elfelejteni, hogy az ő családjának is köze lehetett a XX. század oroszországi tragédiáihoz, vagy egyáltalán – hogy ők egy gyilkos rendszernek és kornak az örökösei.

„Mikszáth Kálmán intett a mesternek, hogy megy. ‘Spiccer bár?’ – kiáltott Ő, loholván egy elugrott labda után. A nagy anekdotázó, aki néhanapján* elképesztő élességgel mondta meg a véleményét a kormánynak is, a pártnak is, akinek realista ösztöne, eleven valóságérzéke megóvta, hogy a meghasonlottak, kiábrándultak útjára lépjen, akinek lelkére nyomasztóan nehezedett saját korának riasztó sivársága, mindazonáltal cinizmusba tokosodva ugyan, de az öregedő íróban is ott rejlett fiatalkori másának szép hősiessége, és akinek Tisza Kálmánhoz fűződő kapcsolatából a polgári irodalomtörténetírás mítoszt teremtett (igen, mert így akarta veszélyteleníteni metsző kritikáját: hisz hogyan lehetne az úri társadalom kegyetlen tollú szatirikusa az, aki Jókai svábhegyi villájának a teraszán csaknem minden szombaton és vasárnap Tiszának kibicel), nos ez az ember megvonta a vállát, és visszaintett a sportoló mesternek, hogy ‘bedob még valahol néhány decit’. Ő bólintott, majd figyelmesen végighallgatta, hogy mi a következő gyakorlat; ún. játékos gyakorlat következett, de Ő, mint mindig, nem értette. ‘Ne haragudj, fűzfa, nem értem.’ Mire elmagyarázták neki, lassan, mint a gyerekeknek. ‘Érdemes volt kitaníttatni téged, haver.’