Családtörténeti irodalmunk az utóbbi években örvendetesen gyarapodott. Egymásután jelennek meg nem céhbeli historikusok és genealogusok, hanem a tudományos munkában műkedvelő írók kisebb-nagyobb munkái, amelyek egy-egy család, rendszerint saját családjuk történetére vonatkoznak, kibővítve gyakran a rokoncsaládok történetére vonatkozó adatokkal is. A kritikus legtöbbször nehéz helyzetben van az ilyen munkákkal szemben. Íróikat a feltétlen jóhiszeműség, az igazság keresése és a lehető teljességre való törekvés jellemzi. Előadásukban pedig a hazafiasság és a családi kegyelet, az ősök példát adó magatartásának hangjait ütik meg. Viszont az írók előtt az írott, s különösen a nyomtatott betű szent, csak ritkán merülnek el az eléjük került régibb és újabb adatok vizsgálatába, már csak azért is, mert az ehhez feltétlenül szükséges módszeres tudományos felkészültségnek híjjával vannak. Ezért kalandoznak el gyakran a felvetett kérdéstől messze eső területekre. Nagy súlyt helyeznek a köztörténeti mozzanatok kiemelésére, országos eseményekkel akkor is szívesen és részletesen foglalkoznak, ha azok tárgyukat csak kevéssé érintik. Ellenben rendszerint kevesebb súlyt fektetnek a családok gazdaságtörténeti vonatkozású kapcsolatainak feldolgozására, szociológiai helyzetére jellemző 84megállapítások megtételére. Sőt a legújabbkori, XIX–XX. századi genealógiai értékű adatok pontos megállapítását is sokszor nélkülözzük ilyenfajta családtörténeti munkákban. Pedig Nagy Iván, a Magyar Nemzetiségi Zsebkönyv és a többi genealógiai gyüjteményes munka korszerű folytatása, tévedéseinek helyesbítése sem képzelhető el másként, csak úgy, ha éppen ilyen aprólékos, látszólag jelentéktelen, de a szintézis szempontjából nélkülözhetetlen, részletmunkákat előbb elvégezünk. Tehát feltétlenül szükséges, hogy családtörténeti íróink munkáikban a genealógiai levezetést a legújabb időkig elvégezzék, mégpedig a lehetőség szerint pontos adatok (anyakönyvek, hiteles iratok, gyászjelentések) alapján. Ez a jövendő kutatás szempontjából is értékessé teszi munkájukat. Nagy gondot fordítsanak azután a család gazdasági helyzetrajzára. Nem csupán birtoktörténetet közöljenek rendszerint peres iratok alapján, hanem a család gazdálkodásával, annak üzemi rendszerével, a jobbágyok helyzetével a család birtokain és hasonló gazdaság- és társadalomtörténeti kérdésekkel is foglalkozzanak. Ilyen természetű feljegyzések még sokfelé találhatók a XVIII. és XIX. századból, s genealógiai íróink ma érdeklődés nélkül szokták félretolni azokat, pedig ilyenfajta kutatások nélkül nem írható meg sem a magyar középbirtok, sem a magyar köznemesség és jobbágyság története. Középkori családokkal való kapcsolatok kérdéseit pedig kritikai és módszertani ismeretek nélkül ne tárgyalják, mert rendszerint a képzelet kritikátlan talajára tévednek. Országos politikai események tárgyalása, mégha azokban a szóbanforgó család egyik vagy másik tagja részt is vett, általában nem illik bele egy kisebb horizontú genealógiai munkába. Genealógiai irodalmunk problematikájának, módszereinek kifejtését sajnálatosan nélkülözik kutatóink. Pedig Szentpétery Imre az irányokat már kijelölte (A magyar történetírás új útjai, Bpest, 1931, 348–51. ll.), de mindennek részletes kifejtésére volna szükség, hogy genealógiai irodalmunk végre megtalálja szilárd tudományos alapjait. Molnár József előttünk fekvő munkája a jobb és értékesebb ilyenfajta munkák közül való. Sok és jól használható adatot gyüjt össze a Brebiri Melith és a rokoncsaládok, különösen a Hiripi-Szuhányi-család történetére vonatkozólag. Az I. rész a Brebiri grófokkal, mint a család őseivel foglalkozik. A II. részben a Brebiri Melitheket tárgyalja. A család magyarországi őse Vid fia Melith Péter, kitől a szerző úgyszólván teljes leszármazási táblát közöl. Adatgyüjtése sok használható anyagot nyujt Csenger mezőváros történetéhez is. Módszer és kritika tekintetében azonban ez a mű is ingadozó, érezhető itt is az elméleti alapvetés hiánya. Kívánatos volna, ha Molnár József tovább folytatná kutatásait a szatmármegyei nemes családok és községek levelesládáiban, további értékes adatokkal gyarapíthatná így történeti tudásunkat is. (Tóth László)