„Túl a Dunán jártam az idén. Szép világ van ott nagyon. Búza terem bőven, vad és népmese. – A búzát megveszik a zsidók és elviszik, a vadat lelövöldözik a földesurak és megsütik. A népmese nem kell senkinek. Azt én hoztam el és leirom a mese természetes együgyüségében úgy, a hogy én hallottam. Budáról Bécsbe utazott a király s a hosszú úton éhes lett. Győrön túl, Bruckon innen, így szólt a főasztalnokához: – Van-e valami harapni való, édes szolgám? Rohan az asztalnok a masina leghátuljára (mert masinán útazott Ő Felsége) a konyhamesterhez. – Hamar a királynak enni valót! A konyhamester még nem a szakács, de ha a szakács lett volna is, se tüze, se vize a főzéshez, megállíttatta hát a masinát egy kis falunál és beállított a csárdáshoz: – Nosza, csináljanak hamar valami jót a királynak. Csárdásné szép Özvegy asszony nekiperdül, a patyolat ingét felgyüri, a szakácskáját felköti s egy- két miatyánk alatt ott párolgott a tányéron a fölséges paprikás pörkölt…”

Ugy van az valahogy berendezve, hogy nemcsak az emberek halnak meg, hanem a betegségek is. Egy-egy ismerős betegség egyszer csak eltűnik és sohase látják többé a doktorok. Elkezd gyengülni, gyengül, gyengül és mikor már olyan gyenge, hogy nem tud ártani, a halál visszahívja, mint a rokkant katonát és küld helyette egy másikat, egy erőset. A halál is változtatja a maga szolgaszemélyzetét. Így lett vége a becsületes öreg hideglelésnek. Pedig valaha, kivált gyümölcsérés idején, egész falvak feküdtek benne; rázta az embereket, vacogtatta a fogaikat, de már nem volt annyi ereje, hogy valakit elvigyen, hát megszűnt, mert hasznavehetetlen s jött helyette az influenza. Uj seprő jól seper; a kis Parászka községet valóságosan megtizedelte. Egy része meghalt magában az anyabetegségben, más része az utókövetkezményekben pusztult el, tüdősorvadásban, vérszegénységben. Csak azok menekültek meg, akiket az orvos, dr. Brogly, a déli fenyvesekbe küldött, ahol fölvették magukat, húst és vért szedtek össze.

Valamikor (tiz év előtt) ugy írtam az elbeszéléseket, hogy két-három thémából tákoltam össze egyet; az egyik sujet-met, mert rövid volt, hozzáragasztottam egy másikhoz s a kettőből mégis csak kitelt egy jókora történet. Mire megvénül az ember, kifogy a leleményességből. Most már csak egy thémám van s két elbeszélést akarok belőle irni. És a múzsa segítségével meg is lesz. Sőt a nélkül is. Mert a múzsa is kivénült dáma már, a ki a világot uralta egykor, most mindössze egy apró pipere-üzletet tart; hajdan költőket inspirált, ma, a csinált virágok korszakában, legfölebb a toilettet teheti hangulatossá. A háztartása is más volt azelőtt; szép szobalányát, a Fantáziát, elbocsátotta szolgálatából s a helyett egy szurtos, mogorva mindenest tart: a Megfigyelést.

„Egész legendakör van elterjedve Selmeczen Gábel Jánosról, arról az együgyü emberről, a ki szemben lakott a lyceum-épülettel, s valóságos kötekedési tárgyul szolgált a pajkos nebulónak. Pedig testvéröccse volt az egyik professzornak, Gábel Istvánnak. Onnan könnyen kölcsönözhetett volna respektust, ha ugyan lett volna annak is. No már csakugyan czudarul bántak a szegény Gábel Jánossal. A lovaira epigrammákat csináltak, a kinyitott ablakain át cserebogarakat eregettek be. Egy tarisznyára valót fogott egyszer össze Nagy Jani és beöntötte az ablakon, éppen mikor ő kegyelme vacsorált. A „Vidám” nevü lovát egy éjjel bemeszelték fehérre; a helyi nyomdában egy külön ujságot szedettek ki számára, mely tele volt a legcsodálatosabb hirekkel: Spanyolországban egy czukobányát fedeztek fel, mely az egész világot el fogja látni. (No ez nem jó dolog – sopánkodék Gábel János uram, mert egy czukorgyár részvényei képezték a vagyonát.) „

„Természetesen a derék Apafi Mihály ő nagysága idejében történt az alábbi pörös eset is – mert nagyon bolond dolog. S a későbbi kor gyermeke minden bolondot bizonyos emberek kormányzása alá kommaszszál. Volt pedig ezen időben két nagyon kemény regula a fejedelmi udvarnál, az egyiket az istentelen Teleki Mihály uram, a fejedelem minisztere hozta, a másikat az istenes fejedelemasszony, Bornemissza Anna. Hogy azt mondja: «a ki a fejedelem iránti hűséget megszegi és a sereget háboruságos időben elhagyja, halállal bűnhődjék». Ez volt az egyik regula, a másik pedig ekképen szólott vala: «A ki korhelykedik és dobzódik, egy havi fogságbüntetés érje». Hogy melyik volt a Teleki uramé, és melyik a fejedelemasszonyé, azt – noha már hosszú idő folyt le azóta – még ma is könnyen kitalálhatja minden ember.”

„Minden lelkiismeretfurdalás nélkül szövi meséit a magyar iró párisi regények kaptájára, mivel hogy Budapesten ugy sincs magyar élet. Valami bolond elmondta ezt egyszer (mikor még tán igaz volt) s azóta megfogamzott, mindenki belenyugszik s rajzolja innen a franczia életet pedig franczia élet sincs Budapesten. Várkonyi grófné és báró Ködváry salonjaiban a Daudet és Ohnet alakjainak rossz másolatai mozognak, szólitják a grófnőket «asszonyomnak», isznak cognacot, esznek szarvasgomba-pástétomot és beszélnek tömérdek banalitást.”