Minden elismerésem a filmé, korunk újszülött gyermekéé, amely szemünkláttára nőtt ki a gyermekcipőből, hogy aztán hirtelen cseperedjék föl óriás sihederré, csodálatos kalandorrá, elbűvölő és elképesztő művészetté vagy afélévé. Műfaja, – legalább is leszármazásilag, – szinte megfoghatatlan. Egyenlő jogon mondhatjuk az irodalom, a színészet, színpadművészet, építészet, szobrászat, piktura, zeneművészet hajtásának, de ugyanolyan adagban fellelhetők benne az ipar, a fototechnika, a kereskedelem vonásai is. Nem is időzöm tovább e meddő filmdramaturgiai és műfaj-analitikai szempontoknál. Bevallom, számomra a film elsősorban egy nagy-nagy hazárdjáték, izgalmas, bonyolult, érdekes, boszorkányos, ön- és köz-ámító játék. Játék a pénzzel, játék az irodalommal, játék a színésszel és végső fokon játék a közönség idegzetével. Kockázatos játék. Nagy tétbe megy és megvan az a rossz tulajdonsága, hogy aki beléharapott, nem hagyhatja abba, mint egy rossz tendenciájú kártya-csatát. A filmet végig kell csinálni, izgulni, szenvedni, harcolni, ha a sikertelenség mégannyira előre is veti az árnyékát. Minden film állandóan kiújuló harcot jelent a sikerért, a közönség tetszéséért. Minden ebben a reményben indul, minden film a legjobbnak igérkezik, minden film a legtöbb bevétel délibábjával kecsegteti a csinálóját. Különben dehogy is fogna hozzá. És a sikerért való harcba beleveti a művészetnek, – tudásnak, technikának, emberi találékonyságnak minden vívmányát, a saját kis vagy nagy anyagi képességeiről nem is szólva. Milliónyi vagyonok vándorolnak filmberkekbe, hogy millió meg millió méternyi filmmé változva kered bádog dobozokban elinduljanak meghódítani a világot.

Századik ​évfordulójához közeledve a hetedik művészet sem kerülte el a tündöklések és hanyatlások korszakait. Sokan a film válságáról, ha nem haláláról beszélnek. Pedig a polgárjogot nyert szerzői film érvényesülése mellett inkább a film médium izgalmas osztódásának vagyunk tanúi, amint televízióval, hirdetéssel, szórakoztató komputer-videójátékkal szövetkezve és hadakozva alkalmazza a nyelv egyre szofisztikáltabb eszközeit. A maga értékeinek pontos számbavételére ma talán nagyobb szükség van, mint valaha. Bíró Yvette, a legendás szaklap, a Filmkultúra egykori szerkesztője, Jancsó-filmek dramaturgja, ma a New York University professzora A film formarnyelve és A film drámaisága című munkáiban – a hetedik művészet sikeréveiben – az elsők között fogalmazta meg a nagykorúvá lett film megújuló nyelvének, drámai szerkezetének adottságait s helyét a művészetek Parthenonjában. Számadása a talentumról, a filmtörténet maradandó példáival illusztrált felfedező kedvű elemzései és kommentárjai generációk számára jelentettek összegzést és eleven stílusú kalauzt a filmművészet tehetségének megértéséhez és legkedvesebb filmjeink élvezetéhez. Agyonolvasott példányaik mára már az antikváriumok polcairól is elfogytak. Ám újbóli megjelentetésüket nemcsak ez indokolja, hiszen bárhogy ítéljük is meg a film mai helyzetét, módosult társadalmi szerepét, a filmírás, a tér-és időformálás érzékletesen kidolgozott módszerei elévülhetetlen vívmányok maradtak.