„Nem dönteni akarunk, csak hozzászólni egy kérdéshez melyet nem mi vetettünk fel, felelni akarunk egy időszerűtlen kérdést egyoldalúan beállító hazug propagandára, amely sarat dobál nemzeti hőseinkre, felvilágosult uralkodókká kendőz népirtó zsarnokokat, erőskezű királyokká teddide-teddoda bábokat és túlnyomó többséggé a törpe kisebbséget. Meg akarja mutatni, mi rejlik a tömjénfüst és a görögtűz mögött… Mivel pedig a legitimisták azzal érvelnek, hogy ‘a Habsburgoknak már a vérükben van a sokfajta nép fölötti uralkodni tudás művészete’, hogy a sokrétű Duna-medencében ők az egyetlen elképzelhető uralkodók, … lássuk, hogyan is uralkodtak a Rajnától Brassóig és Milánótól Csernovicig terjedő egykori birodalmukban az utolsó 400 éven át? Lássuk, milyen feladatok elé állította őket a történelem, mit tekintettek a maguk hivatásának, mit tettek és mit kellett volna tenniök népeik érdekében? „, hogy a végén levonhassuk a tanulságot s meglássuk, van-e a Habsburg-ház múltjában valami is, ami egy boldogabb közép-európai és benne egy boldogabb magyar jövő záloga lehetne?” E szavakkal indokolja tanulmánya időszerűségét a legnagyobb magyar újságírók egyike az emigrációban álnéven megjelent munkája előszavában. A nemzet véleményének ad hangot, amikor a Mohácstól Budaörsig terjedő, vérrel és szenvedéssel teli négy évszázadról magas színvonalú történelmi áttekintést nyújt. A „rendszerváltás” utáni Habsburg-tömjénezés, Haynau-dicsőítés, az aradi tizenhárom gyalázása közepette csak a felületes olvasónak tűnik időszerűtlennek a szerző könyve.