Az ismert francia művészettörténész, Catherine Millet arra vállalkozott, hogy elbeszéli saját szexuális életét. Méghozzá zavarba ejtő nyíltsággal és egyértelműséggel. A Catherine M . szexuális élete minden idők egyik legmerészebb és legmegdöbbentőbb könyve, az erotikus irodalom unikális darabja. Ha Freud olvasta volna C. M. könyvét, egész koncepcióját sutba dobta volna a női szexualitásról. Catherine M.-nek számtalan alkalmi partnere mellett vannak állandó társai (akikkel csoportos szexet és mindenféle egyebet is űz), azonban a nagybetűs Szerelem mint olyan soha fel sem merül lehetőségként kapcsolataiban. Szeret a férfiaknak örömet szerezni és szeret maga is örömet kapni tőlük. Ennek különféle módjait számtalan történetben örökíti meg, miközban mindent a nevén nevez. Szexuális fantáziálásairól, maszturbációi során szerzett részletes és alapos megfigyeléseiről is beszámol. És ezenközben nem közönséges, sokkal inkább tárgyilagos. Catherine M. szexuális életéből tanulni is lehet. Nem szexuális fogásokat, hanem a partnerhez, a másik emberhez való elfogulatlan és – bármily szokatlan is egy erotikus munkával kapcsolatban ezt kiemelni, de – tiszteletteljes viszonyulást. Akiben a gyöpös előítéleteknél és fülledt tabuknál nagyobb a kíváncsiság a lehető és létező emberi dolgok iránt, az nagy élvezettel fogja olvasni ezt a könyvet.

A Rheinsprung keskeny uccácskája, a folyó partján, magasodón a Dóm felé. Itt lépsz a bűvkörbe. Hittan, írástan, béketan fellegvára ez. Házikók, akár a prágai Hradzsinon; de ehelyütt a szellem aranyának alchimistái fészkeltek.

Hans Castorp, ez az egyszerű, noha kellemes német fiatalember, egy gazdag hamburgi kereskedőcsalád fia, éppen befejezte tanulmányait, s a hajóépítő mérnöki oklevél birtokában, munkájának megkezdése előtt meglátogatja a svájci tüdőszanatóriumban unokabátyját, Joachim Ziemssent, aki már fél éve gyógyíttatja itt beteg tüdejét. A három hétre tervezett látogatásból azonban hét esztendő lesz, mivel már a második héten kiderül, hogy Hans Castorp is magában hordja a betegség csíráit. Az idő, e tünékeny és titokzatos elem, a regénynek Hans Castorppal úgyszólván egyenrangú főszereplője, varázslatos módon telik a „varázshegyen”, s a végén az olvasó maga sem tudná megmondani, heteket, hónapokat vagy éveket töltött-e el Hansszal és a luxusszanatórium többi ápoltjával ebben a furcsa környezetben. Noha a külső történet a szanatórium zárt világában játszódik, az eseménytelen napok látszólagos egyformaságában jelen van a „lenti világ” is, az első világháború előtti kor polgári társadalma, valamennyi problémájával, küszködésével, erkölcsi-filozófiai útkeresésével egyetemben. A „betegek” vitáiban, elmélkedéseiben mérlegre kerül a polgári életforma: az élet és halál, egészség és betegség, racionalizmus és miszticizmus, szabadság és elnyomás ellentétpárjaiból kibontakoznak az egymással szembeszegülő magatartások és gondolkodásformák. A humánumot piedesztálra emelő, racionális gondolkodású Settembrini és a halálba torkolló anarchiát hirdető, misztikus Naphta – e két sarkított felfogást képviselő figura – igyekszik megkaparintani magának Hans Castorp lelkét. A vitáknak s ezzel Hans Castorp hét esztendeig tartó különös kalandjának is, az első világháború kitörése vet véget, forgatagával elsodorva hősünket, s vele a tegnap polgári világát. A varázshegy (1924), amelynek megírásához Thomas Mann-nak egy háromhetes szanatóriumi látogatás adta az indítékot, a huszadik századi regényirodalom egyik legeredetibb, gondolatokban leggazdagabb műve, a kor polgári eszmevilágának enciklopédikus összefoglalása.

„Jó nekünk magyaroknak, akiknek két hazánk is van. S ha egy elkeserítene is, még mindig ott van a másik. Erdélyt 25 évig szolgáltam mint politikus, Magyarországot és Erdélyt együtt negyven évig, és bizony már össze is zavarom, melyiket szeretem jobban…” – írja Mikszáth Kálmán 1910-ben a dés gimnázium tanárainak és diákjainak. Negyedszázadon volt erdélyi képviselő (1887-től Illyefalva 1892-től Fogaras), s ez a huszonöt év valóban második hazájává tette Erdélyt. Műveinek minden vonulatában ott találni irodalmi és személyes élményeit. Vármondákat ír Csicsóvárról és Keresdről, megjeleníti erdélyi kortárs barátait, ismerőseit. Elbeszéléseiben ott szerepelnek a furfangos székelyek, akiknek góbésága egyfajta mentőeszköz a történelmi kiszolgáltatottságukban, és ott vannak az erdélyi história nagy alakjai az Apafiktól a Tiszákig. Politikai karcolataiban belülről láttatja, milyen kétarcú a magyar politika az erdélyiek fájdalmas sorsával szemben. Mint képviselő pedig, ha nem is aktívan szerepelt a parlamentben, de írásaiban pontosan megfogalmazta az erdélyi problémákat. Amelyek megoldatlansága – bár még ezt a nevet nem tudta – elvezeti majd Magyarországot Trianonhoz.

MINDEN ÁLLAT EGYENLŐ? UGYAN MÁR. VANNAK KÖZTÜK EGYENLŐBBEK IS. Orwell 1943-44-ben írott műve minden elnyomó, totalitárius rendszerre ráillik. Egy angol major a színhely, ahol az állatok a disznók vezetésével megdöntik az Ember uralmát. A maguk igazgatta farmon élik először szabadnak, derűsnek látszó, majd egyre jobban elkomoruló életüket. Az 1984 írójának már ebben a művében is nagy szerepet játszik a történelmi dokumentumok meghamisításának motívuma. Visszamenőlegesen megváltoznak, majd feledésbe merülnek az állatok hajdani ideológusának, az Őrnagynak az eszméi. A Napóleon nevű nagy kan ragadja magához a hatalmat, és – természetesen mindig a megfelelő ideológiai magyarázattal – egyre zordabb diktatúrát kényszerít állattársaira. A szerző a „Tündérmese” alcímet adta regényének, mely eredetileg a sztálini korszak szatírája volt, de az emberek és az állatok minden diktátor alatt ugyanolyanok.