János, a patmoszi látnok, A Jelenések Könyvében „A nagy parázná”-nak nevezi Rómát, amelynek szörnyűséges hírei az akkori ismert világ valamennyi táján utálkozást és borzalmat keltettek. Erről, ugyanerről a Rómáról, császári udvarának bűneiről és paráznaságáról írta Tacitus halhatatlan történelmi híradását, és ennek a kornak bűnöző, olykor elmebeteg császárairól jegyezte fel nem sokkal később Suetonius nevezetes pletyka- és anekdotagyűjteményének hol mulatságos, hol hátborzongató történeteit. – Nos, a mai író – aki a klasszikus remekműveknek is a klasszikus mendemondáknak is lelkes olvasója, Szent János apokalipszisének, Tacitus történelmi műveinek, Suetonius életrajzainak és mellettük a kor divatos filozófiai műveinek újraolvasása után, megpróbált kitalálni egy alakot, aki annak az időszaknak bűneit és paráznaságait saját szemével, közelből láthatta, de szerencsésen túlélte, hogy utána felidézhesse mindazt, aminek tanúja volt. Ez a szemtanú olyan ember, aki jól lát, de őt nem veszik észre; jelentéktelen külsejű, csúnya kis írnok a császári palota hivatalában. Szerencsétlen külseje a szerencséje. A szépek, a daliásak, a látványosak – akár bűnösök, akár ártatlanok – belepusztulnak a történelem kavargásába. Az okos és művelt jelentéktelenek legyőzhetetlenek; ők a túlélők, ők a szemtanúk. Az ő „alulnézetében”, mint politikai, bűnös és erotikus kalandok sorozata vonul itt az olvasók elé Caligula, Claudius és Nero vérgőzös és cselszövényes orgiákkal és tömeggyilkosságokkal teljes két évtizede.

Huszonöt régi görög novellát kap ebben a kötetben az olvasó; mindegyik az antik világ irodalmának egy-egy gyöngyszeme. Mindenki tudja, mennyire alapvetően fontos szerepet játszott a görög széppróza a modern európai irodalom fejlődésében; de magukat a novellákat már annál kevesebben ismerik. Ez a kötet régi hiányosságot pótol a legszebb görög elbeszélések közreadásával. Meglepődve fogja látni az olvasó, hogy nem csupán színes, érdekes, kalandos és szellemes történeteket kap, hanem néhány modernnek, sőt huszadik századinak hitt műfajt is. Gondoltuk-e volna, hogy Lukianos, a borsos stílusú Csodaszamár szerzője – tőle merítette ötletét Apuleius is Aranyszamarához – a Hold meghódításának történetét is elmesélte már jó kétezer esztendeje: a derék görögök egy hajó alakú „holdrakétán” jutottak a Holdra, ahol tanúi voltak a naplakók és holdlakók rettentő tusájának. Még repülőgéppel is rendelkezett a furcsa sereg: ötvenezer „légi Szúnyog” hátáról szórták nyilaikat a gomba alakú Gombaszárvitézek. De meglepetés számunkra a Boldogok Szigetén Nagy Sándort, Homerost és egyéb nagyságokat meginterjúvoló görög utazó is, aki mintha valamelyik Karinthy-regény hőse lenne. A híres történetíróktól kezdve, mint például Hérodotos, minden kiváló szerzőt megtalálhatunk a könyvben: Plutarchost, a kalandregény-író Héliodorost és másokat. Révay József fordítását bevezető tanulmánnyal látta el, s ebben rövid, de alapos tájékoztatást ad a görög novellairodalomról és az egyes szerzőkről.

„Az eposz megelégszik avval, hogy a csodát az események jelentőségében magában lássa. Nem így a himnuszok. E költemények, amelyek nagyrészt a 8. és 6. század között keletkeztek, és amelyeknek nagy része vallási, ünnepi szertartásba illeszkedett, már erősen hangsúlyozták a csoda csoda voltát; a csodákkal zsúfolt mindennapi események fölé emelkedő, rendkívüli és különlegességükkel megrendítő történetekre van szükségük. Vajon azért-e, mert költőik már nem tudtak magukon az emberi történeteken úgy megrendülni, mint Homérosz? Mert látásuk már nem olyan friss, hogy például a szerelemnek ünnepiségét fölismerjék máskülönben, csak akkor, ha a szerelmes nő a nász után a mennyezetig magasodik, és maga jelenti ki magáról, hogy istennő, mint az Aphrodité-himnuszban? Nemcsak ezért. Hanem azért is, mert e himnuszoknak, minthogy szertartás részei voltak, feladatuk az is volt, hogy az ünnepélyes recitáláshoz az ünnepi kezdőhangot megadják” – írja Devecseri Gábor. Kötetünket Papp Oszkárnak a himnuszok csodákkal zsúfolt, ünnepi világát megjelenítő tűzzománcai illusztrálják.

Az „ezopusi-mesék” szerzője, Aiszóposz, akit később a mesék Homérosza névvel tiszteltek, eredetileg rabszolga volt. Hogy ki is volt valójában, csak sejtenünk lehet, mert élete egyhamar maga is legendává vált. Arnolt Bronnen, a Brecht köréhez tartozó német író, különböző, többé-kevésbé hiteles adat alapján rajzolja meg alakját. A fortélyos bölcs mesemondó életregénye, kibővítve a kor szakszerű forrásokból merített szélesebb képével, affél a művelődéstörténeti „science-fiction”. Hét fiktív tudósításból: a rabszolgakereskedő Óphelion feljegyzéseiből, a filozófus Xanthosz leveleiből, a rózsás arcú hetérának, a zsarnok Polükratész titkárának, egy ácsnak és Delphoi papjának titkos írásaiból tudjuk meg, hogy a megkínzott rabszolga intelligenciája, diplomáciai érzéke és fényes szónoki tehetsége révén emelkedik a lídiai király követének rangjáig, de a ragyogásban sem feledkezik meg egykori társairól és elérhetetlen szerelmeséről, Rhódopiszról, aki a memphiszi udvarban él a fáraó ágyasaként. A púpos frígiai, ahol csak megjelenik, meséivel mindenütt gyújtó szövétneket hajít a tömegekbe, igyekszik felrázni őket eltompultságukból. A józan ész fegyverével küzd a babonaság, furfanggal a barbár önkény, maró gúnnyal erőszak ellen. A delphoi jósda papjai veszélyes ellenséget látnak benne, aki átlát ravaszul kiagyalt jóslataikon, végzetes politikai spekulációikon és korruptságukon. Ördögi intrika árán elpusztítják ugyan, de nem tudják megölni Aiszóposz szellemét és sorsa, tanítása máig is érvényes tanulságokat hordoz.