Tóth Béla nevezetes Magyar Anekdotakincsének folytatását veszi kézhez az olvasó. A most második kiadásban megjelenő Új magyar anekdotakincs a századfordulótól a felszabadulásig eltelt fél évszázad érdekes, jellegzetes, csattanós hazai kistörténeteinek gazdag gyűjteményét tartalmazzą. Időszerű feladatot végzett el Békés István, mikor felújította a históriai, társadalmi, művelődéstörténeti foglalatba csiszolt, tárca-típusú anekdotát ezt a nagy hagyományú, élvezetes, szórakoztató s egyben ismereteket terjesztő műfajt. A személyekhez, hivatás- és eseménycsoportokhoz fűződő fejezetek anekdotatömegét napilapok, hetilapok, folyóiratok tarka- és hírrovataiból, memoárokból, életrajzokból, emlékalbumokból gyűjtötte össze, de tetemes rész származik szóbeli közlésekből, személyes emlékekből, élményekből is.

Nem csupán idő és erő, de ezeken túl betáplálás, feltöltődés is kell ahhoz, hogy egy új könyv megszülessék. Aki a ma anekdotaikonját akarja megírni, annak a ma eseményeinek bizonyos körével kell feltöltődnie – szikrafeszültségig. És rá kellett jönnünk, hogy ez olyan nehézkes és hosszadalmas folyamat, amit nem lehet kallantyúval bekurblizni. Mód, alkalom, figyelem kell hozzá, véletlen és előkészített találkozások sora, kölcsönös mesélőkedv, állandó, éber készenlét, a sebesen váltakozó színhelyek és szituációk szabatos rögzítése, s végül aprólékos mérlegelés és válogatás.
Ildomtalan és botor dolog lenne az Olvasót e kötet küszöbén hosszadalmas magyarázkodással visszatartani.
Mégis: egy sor megfigyelés, ami a korszerű anekdota problémáiról, keletkezéséről, kialakulásáról munka közben felgyülemlett – közlésre kívánkozik. Úgy gondoltam tehát, nem állom útját a küszöbön az Olvasónak, de megkérem, hogyha majd a sokszáz történet végére érkezik, szánjon rá még egy kis fáradtságot és fussa át a huszonegy fejezetet követő néhány oldalt, tapasztalataim summázatát.
Az anekdoták bábjátéka után nézze meg a szerkezetet.
Szerzői ravaszkodás is ez: lehet, hogy ettől kap kedvet az újraolvasáshoz.