Az olvasó az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb világsikerét tartja a kezében. Súlyosan szórakoztató és szórakoztatóan súlyos regényt. Krimit. Igazi nyomolvasást. A nyomok, persze, a tettes nyomai. Ki a tettes? Miért halnak sorra a szerzetesek egy XIV. századi apátságban? A rózsa neve nem volna tisztességes krimi, ha az olvasó a regény végén (a legeslegvégén) nem kapna választ erre a kérdésre. De tisztességes (ördögi, ravasz és mégis üde) regény se volna, ha a válasz nem törpülne el még sokkalta nagyobb kérdőjelek árnyékában. „Ki a tettes?” Ez a kérdés – figyelmeztet a regényhez írott „széljegyzeteiben” Umberto Eco, a tudós bolognai szemiotikaprofesszor – nemcsak a krimiknek, hanem a pszichoanalízisnek és a filozófiának is alapkérdése. A rózsa nevétől a rózsáig hosszú az út és kacskaringós, de belátható. Ami a rózsától a „tettesig” sötétlő homályt illeti, bizony válasz nélkül maradunk. „Nosza, adok én teneked sok latint és kevés nőt, teológiát dögivel, és vért, literszám, mint a Grand Guignolban, hogy te kifakadj: »Ez hamis, ez becsapás!« És ekkor kell a hatalmamba kerülnöd, beleborzonganod Isten végtelen mindenhatóságába, melynek a világ rendje semmi. És azután rájönnöd, ha ügyes vagy, hogy hogyan is húztalak be a csőbe, elvégre én minden egyes lépésnél szóltam neked, figyelmeztettelek, hogy a kárhozatba viszlek; csak hát az ördögi paktumokban épp az a szép, hogy az ember úgy írja alá őket, hogy nagyon is tudja, kivel paktál. Mi másért érdemelné ki a poklot? Mivel pedig azt akartam, hogy az egyetlen igazán izgalmas dolog, vagyis a metafizikai borzongás, kellemes hatást keltsen, nem maradt más hátra, mint hogy a legmetafizikusabb és legfilozofikusabb cselekménymintát: a detektívregényt válasszam.”

De Sade nevelési regényében a kolostorban felnőtt „Eugénie-nek alig egy nap alatt kell elsajátítania az élvezés művészetének… mérhetetlen tudásanyagát… A Filozófia a budoárban valójában éducation sensuelle, az érzékek iskolája, melyben az első kurzusok harmóniáját az biztosítja, hogy a tanárok egyenrangú libertinus partnerek. Mme Saint-Ange, aki néhány előkészítő tanfolyamon már kitapasztalta a kis Eugénie tehetségét-temperamentumát, a Madame öccse, a lovag, akivel nap mint nap az incesztustilalom előítéletét rombolja le…, és elsőként az egyenlők között minden libertinus akció főrendezője és főideológusa, Dolmancé, a felvilágosodott, sőt forradalmár filozófus. A filozófus forradalmiságának korlátait jelzi, hogy a szexuális szolgálatokra rendelt megtermett inasokat nem kívánja felvilágosítani cselekedeteik maximáit illetően: ezek »nem tudják, de teszik«. Igazi »szadista« jelenetre csak akkor kerül sor, mikor leánya erénye védelmében – jócskán megkésve – megérkezik a mama, akit a zavargásért bosszút állandó mindenki megerőszakol, végül Dolmancé vérbajos inasa is, ami ugyanolyan immorális igazságtalanságszolgáltatás, mint midőn a villám nem a bűnös-boldog Juliette-et, hanem az erényes-boldogtalan Justine-t csapja agyon: az erény védelmezője hal meg a kurvák szégyenteljes betegségében, ez utóbbiak pedig büntelen tépdesik tovább a romlás virágait.”