Kálnoky László mostani kötete három hónapon át folyamatosan, napról napra vezetett verses napló, melynek első része, illetve egyharmada már szerepelt a Bálnák a parton c. legutóbbi könyvében is. A három hónap anyaga így együtt minőségileg mégis egészen más, szerves, megbonthatatlan egésszé állt össze. S noha verses naplóról van szó, a formailag feszes, látszólag egyszerű, szűkszavú és szikár, ám lényegretörően érzékletes darabok korántsem hétköznapi eseményeket vagy ötletszerű vélekedéseket rögzítenek. Ellenkezőleg. Létélményeket és sajgó fájdalmakat, baljós látomásokat és példázatokat tárnak elénk, egy betegségekkel sújtott hosszú élet és tapasztalatokban gazdag alkotópálya feszültségekkel, ellentmondásokkal terhes élményeit és emlékeit, izgalmas gondolati, érzelmi eredményeit, kételyeit és reményeit összegzik, okulásunkra és gyönyörűségünkre.

Egyetlenegy ​magyar nyelvű verssor sem maradt utána, mégis a magyar líra első nagy, korszakos alakja, Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady és József Attila rangos elődje, „drága és jeles tudós … kinek mása ő előtte nem volt Magyarországba, kiváltképpen az versek szörzéseibe…” (Heltai Gáspár), ez az ízig-vérig humanista ifjú, aki „nemzetségére nézve magyar, erkölcsében olasz, tudományában csodálatos, sőt inkább bámulatot keltő” (Guarino de Verona), az első magyar költő, kinek „szép híre, neve” nem állt meg az országhatárnál, kinek munkásságát olyan világhírű gondolkodók tartották nagyra, mint Erasmus és Carducci; az első magyar költő, akinek műveiben az emberi személyiség a maga természetes pompájában valósul meg, a testi szenvedély, a személyes öröm és a személyes fájdalom, a köznapi tragédia éppógy témája, mint az országos kataklizmák, az apokaliptikus víziók sora, az első egyéni hangú, mély érzésekben és gondolatokban gazdag európai, aki mégis sajátosan magyar, noha latin nyelven alkotta műveit, elsőként fedezve fel a magyar tájat a maga termésuetes szépségében, a magyar várost a maga sajátos kulturális értékeivel, aki „költészetének kiválóságával nem csupán kortársait múlta felül, hanem az egész régiséggel is felvette a versenyt” (Zsámboki János), példa és követendő minta a magyar humanista költőnemzedéknek, s végig kísérhető, töretlen fényű hatás a későbbi korok magyar nyelvű irodalmában.

Jékely Zoltán, a Nyugat-nemzedék jeles költője nyolc esztendő után ismét új verskötettel lép a nyilvánosság elé. Kötetet mintegy hatvan kisebb lírai verset s egy hosszabb verses mesét tartalmaz. A szerelemről s az örök emberi problémákról vall. Ma is fiatalos frissességgel, meggyőző művészi erővel mondja el véleményét a múltról és a jelenről. Verseit sajátos derű jellemzi. Az „Angalit és a remeték” című verses meséjében egy bonyodalmakkal teli, bájos szerelmi históriát mond el.
Lidérc-űző című kötete nyilván újabb érdeklődőket vonz majd Jékely olvasótáborába.

LAWRENCE FERLINGHETTI állítólag maga sem biztos benne, 1919-ben vagy 1920-ban született-e, csak abban, hogy március 24-én, a New York állambeli Yonkersben. Olasz bevándorló apjának és portugál anyjának ötödik gyermeke volt. Apja váratlanul meghalt, anyja megőrült, őt anyjának egyik nőrokona néhány évre Franciaországba vitte. A háború kitörése után Ferlinghetti bevonult a haditengerészethez, majd 1948-ban a Columbia-egyetemen megszerezte a Művészetek Magisztere fokozatot, 1951-ben pedig a párizsi Sorbonne-on doktorált.
Költészete a beatmozgalommal együtt az ötvenes években bontakozott ki San Franciscóban. Magyarul a Nagyvilágban és az Üvöltés című antológiában jelentek meg versei, Egyes szám negyedik személy című regénye pedig a Modern Könyvtárban látott napvilágot.

Kosztolányi Dezső bevezetésével