„Sok száz éve lehet már annak, hogy élt egyszer egy jó öreg halász, aki egy este ott ült az ajtaja előtt, és a hálóit foltozgatta” – kezdődik a mese. A feledés homályából kiemelve, közel száz év elteltével vehetik kézbe újra a magyar olvasók a romanticizmus Don Quijotéjaként is emlegetett Friedrich de la Motte Fouqué 1811-ben megjelent varázslatos regéjét. Undine, a hűséges hableány szívhez szóló története, amely még Goethe elismerését is kivívta, fontos helyet foglal el a német romantikában. Ihletadó témáját sokan feldolgozták: írók, költők, zeneszerzők, képzőművészek, és több film is készült belőle. A lovagkort idéző, különleges hangulatú, fordulatokban gazdag meseregényt Arthur Rackham, a XIX-XX. század fordulója népszerű brit illusztrátorának képei díszítik.

Tizenhét éves voltam. Őt Urániának hívták. Szőke, kékszemű fiatal leány volt-e Uránia; álma a tavasznak, Évának ártatlan, de kíváncsi gyermeke? Nem; miként hajdan, ugy most is egyszerűen a kilencz múzsa egyike volt, ugyanaz, a ki a csillagászatot vezette és a kinek mennyei pillantása éltette és igazgatta a szférák kórusát. Ő volt az angyali eszme, mely a földi lomhaság fölött lebeg; sem lázongó vére nem volt, sem pedig szíve, melynek dobbanását távolról meg lehet érezni; az emberi élet enyhe melege sem volt birtokában: mindazáltal valamely eszményi, magasabb és mindig tiszta világban mégis csak létezett ő s nevénél és alakjánál fogva mégis eléggé emberi volt arra, hogy élénk és mély benyomást tegyen egy ifju lélekre, a hol a bámulatnak, szinte a szerelemnek meg nem határozható érzelmét ébresztette föl.

Mikor döbbenjen rá egy férfi, hogy nem adhatja föl ifjúsága eszményeit, és nem hajthatja fejét „csak úgy” a házasság jármába, ha nem a nászútján? Szerb Antal regénybeli utasa holdvilágos transzban szökik meg fiatal felesége mellől, hogy kiegészítse, továbbélje azt az ifjúságot, amely visszavonhatatlanul elveszett. A szökött férj arra a kérdésre keresi a választ, hogy a lélek időgépén vissza lehet-e szállni a múltba, vajon torzónak maradt élet-epizódokkal kiteljesíthető-e a jelen, és megszabadulhat-e valamikor az ember énje börtönéből vagy hazugnak gondolt „felnőttsége” bilincseitől? Az Utas és holdvilág a magát kereső ember önelemző regénye. Mihály, a regény hőse hiába akar előbb a házassága révén konformista polgári életet élni, s hiába szökik meg ez elől az élet elöl, a regény végén ott tart, ahol az elején: mégis bele kell törnie mindabba, amibe nem akar. „És ha az ember él, még mindig történhet valami” – ezzel a mondattal zárul a finom lélektani részletekkel megírt, először 1937-ben megjelent regény, amely első megjelenése óta hatalmas világsikerre tett szert.