Madáchról a férfi, majdnem az öregember képe él mindnyájunkban. Talán a feje idézi fel, a bágyadt szemű, finoman ernyedt vonású, föld felé konyuló bajszú arc, talán a Tragédia érett bölcsessége, a szemünk előtt vénülő világ, a kihűlő szív egyre keserűbb tapasztalatai. Talán a magányos udvarházi élet látványa, a lomha őszi esők, hosszú téli esték, a nyúló idő beléivódott képzetével. A sok kis hétköznapi gond, birtokkal, cselédséggel törődés és a legvégső kérdéseken töprengő belső élet ellentéte, amely az oblomovizmus és vele megint csak az alkonyat emlékét idézi fel, a családi dráma jól ismert részletei, melyek a komoly Keplert tehetetlen öreggé játszották át könnyelmű Borbálája oldalán. Talán kényelmes képzeletünk sorozta a filozófus költőt a vén bölcsek közé. A valóságban alig negyvenegy éves, amikor meghal és munkásságának jelentékeny része első ifjúságára esik. Élet- és alkotóereje valami vad szilajsággal lobban fel már kamaszkorában, a tizenhatodik évben papírra vetett első drámát lázas iramban követik a többiek; húszéves és hat kész színmű várja fiókjában a feltámadást. Görög félistenek és római zsarnokok, magyar lázadók és olasz udvaroncok, régi harcosok és kortárs ficsurak szavalják bennük hol fülsértő, hol tisztán csengő triádáikat életről, sorsról, emberekről. A késői kihegyezett, kiformált szentenciák itt csak elvétve bukkannak fel az egyenetlenül, egymás hegyén-hátán torlódó mondattagokban; parttalan áradás ez, igazi Sturm und Drang, a fausti Tragédia götzi előzménye. S a stílushoz méltó az izgatott tartalom is; tiszta szívek esnek áldozatul az önkény, a gonoszság, a gyávaság mindenkori szövetségének, féfierőt aláz meg a női szeszély, az értelmet őrületbe kergeti a végzet, az ártatlanokat bűnbe sodorja a vaksors. Mint az epe fröcsköl szét a sok keserűség, égi és földi igazságtalanságról, a világ romlottságáról, nyílt ellenségekről. És főleg a kedves és veszedelmes, szelíd és mérgező nőkről, akik a férfiaknak akkor is bajt okoznak, ha javukat akarják, s akik akkor is kellenek, ha romlást hoznak. Drámáiban, szóljon az történelemről, mítoszról vagy a jelen társadalmáról, egyformán a nő a sors eszköze, az örök ösztönző és az örök buktató; Éva már itt, az ifjúi élményben véglegesen testet öltött.