Kérem ​a kedves olvasót, aki hozzáfog az elkövetkezendő írásom tanulmányozásához, hogy először elmélkedjen egy kérdésem felett. Ugyanis arra kérek feleletet, „hol észlelheti az ember a teremtő Isten Hatalmasságának teljes és tökéletes megnyilvánulását?” Azt hiszem, a helyes felelet erre a kérdésre így hangzik: „a Természetben”. Korunk sokat tudó embere ezt így folytatja: „A Természet a makro- és a mikrokozmoszból áll.” Igen, de ez mindig attól a mérettől függ, amit egymással szembeállítunk. A világmindenség, mint makrokozmosz, mindig csak ugyanaz marad a kifürkészhetetlen titkaival és vele szemben Földünk, vagy talán saját magunk személye lehet a mikrokozmosz. Akárhogyan is magyarázzuk ezt az összefüggést, végeredményben annak a feltétlen elismerése marad eredményként, hogy: az ember a világmindenség – a Természet – szerves tagja, alkotó eleme. Ebből a sarkigazságból pedig az a logikus következtetés származik, hogy Isten, a maga valóságában, megmérhetetlenségében és hatalmasságában csak a Természetben lelhető meg, vagyis a „kozmosz világában” keresendő. Ezt a „keresést” nevezi a szakirodalom „kozmikus világszemléletnek.” Mint majd olvassuk – a „kozmikus világszemlélettel látók” önmagukat Isten gyermekeinek vallják, és ez az Atya-Gyermeki szoros kapcsolat nem igényel semmiféle „közvetítőt”. A nem kozmikus világszemléletűek, hanem azok, akik másokon uralkodni akarnak, kitalálták az „egyházi világszemléletet”, vagyis azt az Isten-látást, amikor a hívő – aki nem a „kozmosz szerves tagjának”, hanem egyháza tagjának vallja magát – úgy hiszi és látja az Istent, amint neki azt az egyháza tanítja. Ilyen szemléletű az összes judai-keresztény egyház, a zsidóság és az iszlám is. Ezek a vallások mind közvetítők. Az Isten-Gyermek és az Isten-Atya között állnak. A „gyermek” tehát csak azt Tudja az Istenről, amit neki a „közvetítő” mond.