Mikszáth Kálmánnak (1847-1910) két életrajza van. Az egyik 1881-ig tart és valóságos biográfia. Ebben helyet kap a szülőföldi élmények meghatározó sokasága, a rimaszombati és selmecbányai diákévek, a nem létező jogi tanulmányok krónikája, az indulás hármassága a szülőföld székhelyén, Balassagyarmaton: a közigazgatási élmények, az első újságírói kihívás, és a szerelem. És ennek a vége: a leányszöktetés és házasságkötés a szülői tiltás ellenére. S jönnek a tragédiák: az írói sikertelenség, a nyomor, a nélkülözés, és a kikényszerített válás. Majd újabb három magányos esztendő az elhagyatottság mélységébe zuhanva. Innen emeli ki a véletlen s kerül Szegedre, ahol, mint a mesében, minden jóra fordul. Megtalálja önmagát és témáit, sikere lesz a társaságban és az olvasók között, elkészül a két kötet kézirata. 1881-ben megjelenik a Tót atyafiak, 1882-ben A jó palócok. És ettől kezdve a második életében semmi rendkívüli nem történik Mikszáthtal, „csak” megírja a magyar irodalomtörténet egyik legszínesebb és legsokrétűbb életművét. Egy évszázada ezt elemzik a tudósok, ezt olvassák a generációk. Egyikük sem tud ráunni.

Lukácsy Sándor halott. Vörösmarty-könyve előszavát a korrektúra elkészültére ígérte, de becsapott minket, elment, s már nem fogja megírni sohasem. Én nem írhatom meg helyette. Senki sem írhatja meg helyette. Amit tehetek: megpróbálom megfogalmazni, miért oly fontos e könyv, amelybe szerzője – néhány címet leszámítva – egy sort sem írt. Ez ugyanis csak szöveggyűjtemény, Vörösmartyról, a reformkorról, a forradalomról, a forradalom utánról. De Lukácsy Sándor-os szöveggyűjtemény. Egyedülálló műfaj. Több, mint olvasásra szánt szöveg: már olvasat. (Inkább: párlat – javítana Babits.) Ő így is tudott írni. Meg egyéb ként is, nagyon. Azon kevesek (mint kéziratokkal sokat mutató ember, mondhatom: nagyon kevesek) közül, akik a magyar nyelven írni tudnak, többen a Lukácsy-iskolában sajátították el ezt a nem kis tudományt. Ő pedig leginkább 19. századi oktatóitól: Vörösmarty nyelvmester úrtól, például. Komponált szövegek. (Nem csupán szerkesztett! Mint a zeneszerzők!) Retorika fegyelmezte pátosz és irónia. Becsali játék. Vigyázz, olvasó! Látszólag Vörösmarty Mihály életrajzára felfűzött szövegek. Látszólag logikus egymásután. Logikus is: Lukácsy víziója szerint, s csak a szerint. A kötet döbbenetes utolsó sorát Vörösmarty nem a halálos ágyán, hanem huszonöt évesen írta. Lukácsy nem írt alá verscímet, dátumot. (Mi sem.) Otthagyott egy sort, lebegni, magában: kronológia helyett költészet.

A német Pest polgára a várossal együtt lesz magyarrá. Ha elsőre kidobja is a húszéves költőt, másodjára nem téved: Petőfi kiadójaként építi föl nemzeti médiabirodalmát. A reformkor lendületével indul, a kiegyezéssel ér révbe Emich Gusztáv története: hogyan szárnyalta túl még a Landerer és Heckenastot is? Kelen Károly dokumentumregénye az Athenaeum alapítójának kalandos életéről.

„…egyfelől féltem, másfelől égett a szívem, és talán az oldalamon is kifakadt volna, ha az számot fel nem tátottam volna” – a magyar irodalom egyik legszebb írói vallomását Bornemisza Péter 1577-ben, az Ördögi kísírtetek megírása évében fogalmazta meg. A lelkipásztor, aki ötkötetes, majd egykötetes prédikációskönyvében az ünnepekre íródott beszédekben a bibliai történetek fölidézésével remekbe szabott novellák sorát alkotta meg, aki a mélylélektan minden eszközét fölhasználva kora emberét a középpontba állítva az élet, az emberi természet megannyi bonyolult szálát követve nyomoz érzelmek és cselekedetek indítóokai után, aki írásaiban az uralkodót sérti, megjárja a börtönt, akinek magas pártfogók egyengetik útját, aki az Elektrá -t úgy magyarítja, hogy korára és hazájára aktualizálja, akinek pályája világ versekkel indul – korának európai méretű prózaírója volt. Életének regényes fordulatai – megalázottságok, családi életének veszteségekkel terhes eseményei – nem térítik le arról az útról, amelyet önmagának kijelölt. Barátai és a hozzá betérő ismerősei nyitott ajtókra és érdeklődő figyelemre számíthattak, mások gndjait éppúgy megörökítette műveiben, mint önmaga keserűségeit, önmagával való viaskodásait. Nemre és rangra való tekintet nélkül került mindenki a tollára. Hogy mi volt az a belső indíték, ami Bornemiszát írásra késztette, pontosan megfogalmazza: „Hogy penig níhol ki is neveztem az szömélyökben, nagy urakban, asszonyokban, nemesekben, bölcsekben, nagyokban, kicsinyekben, azért míeltem: hogy ne vélné valaki, hogy ez utálatosságokra a sátán csak ez világnak az gazzát vinné, és magát senki nem vélné jobbnak másnál: hanem meggondolná, hogy ő is ember…” Nemeskürty István új Bornemisza-könyve oknyomozó kutatás. Mint egy regény, úgy olvasható ez a tanulmány, amely a Bornemisza-sorok mögé akar látni és láttatni. A kor mindennapjainak fölfedése, a korszak politikai helyzetképe, az európai irodalmi párhuzamok, Bornemisza magánéletének fordulatai ott rejlenek a több kötetes életműben. Nemeskürty István arra vállalkozott, hogy ezeket a rejtett vonatkozásokat napfényre hozza, és ezzel ne csak Bornemisza Péter életrajzát, ne csak a korszak társadalmi, politikai vetületét, hanem a magyar próza kezdetét is megvilágítsa. És mindezzel azt bizonyítsa, hogy ekkora, a magyar próza születésekor, Bornemisza, akit első prózaírónk egyikének tekinthetünk, a kor legjelentősebb gondolkodó íróival egy szinten írt és gondolkodott. Ugyanazok a kétségek gyötörték, nyugtalanították, mint Avilai Szent Teréziát; a Giordano Bruno műveiből vett idézetek meghökkentve rácsengnek Bornemisza soraira; és nyomon követhetjük Szent Ágoston hatását is. Nemeskürty István Bornemisza Péter születésének négyszázötvenedik (1985), halálának négyszázadik (1984) évfordulójára írott tanulmánya korunk olvasójához hozza közel a reneszánsz próza magyar mesterét.