Cecilie Enger új könyve két fiatal nő egymásra találásának története a tizenkilencedik század végi Norvégiában, ahol a tenger felől már egy modernebb kor szele fúj, de még minden mozdulatlan, ódon és merev – főképpen a társadalom íratlan szabályai. Bertha félénk, zárkózott, a világra kíváncsian rácsodálkozó nagylány, Hanna öntudatos, komoly és főképp titokzatos személyiség. Berthát elbűvöli ez a határozottság, a büszkén viselt férfizakó és -kalap, de leginkább az a korábban elképzelhetetlen lehetőség, hogy egy nő ne a férje oldalán, gyermekeket szülve teljesítse be életét, hanem önállóan döntsön a sorsáról. Hogy más legyen, és másképp éljen. Vajon eltűri-e a férfiak dominálta társadalom az elzárt, északi bányászvárosban két nő merészségét, akik nemcsak közös hajózási vállalkozásba kezdenek, de a hagyományos nemi szerepekre és a több évszázados szokásokra is nemet mondanak? Vajon sikeresek lehetnek-e egy olyan területen, amelynek addig nők a közelébe sem mehettek? A regény két valós történelmi alak felkavaróan szép kapcsolatát beszéli el, háttérben az északi táj sejtelmes hangulatával és sajátos világával.

Három fiatal, több gyermekes elvált asszony éli az életét a magánnyal vívott nehéz küzdelemben, New England egy tengerparti kisvárosában. A női magány legyűréséhez viszont férfi szükségeltetik – s női praktika, boszorkánytudomány. Ez pedig, a férjüket elhagyott és férjüktől elhagyott asszonyok ereje, ellenségeskedést, megkövező indulatokat szül a jámbor polgárok szívében. Hiszen, mint köztudott, a boszorkány az ördöggel praktikál, lelkét is eladja neki. S lelkét az ördögtől csak másik boszorkány – vagy más férfi – perelheti vissza. Ennyi Updike új regényének lényegi mondandója. Sovány. Sovány? Attól függ, hogyan mondja el valaki. Updike mosolygós-frivolan, a témát a hétköznap szintjéről fél kézzel a boszorkánymítosz – festett – egére fölhajítva. S ez, ha jól meggondoljuk, nem is olyan könnyű – erre akkor jön rá az olvasó, ha a fejére visszahulló „mondanivalót”, két kézzel, sikerül elkapnia. Updike mesteri könnyedséggel használja az időtlen idők óta meglevő írói eszközöket, ismeri alakjait – testüktől a lelkük, a múltjuk mélyéig –, ismeri a társadalmat, a közvetlen környezetet, ami formálja őket, s amit szakadatlanul formálnak maguk is. S legfőképp: ismeri a folyamatot, amelynek során a társadalom is, regényalakjai is formálódnak.