HA MŰVELT MAGYAR TÁRSASÁGBAN a velünk egy hazában élő németekre terelődik a szó, olykor atyai módon vállveregető vagy szelíden csipkelődő, de általában őszinte rokonszenvre valló megjegyzéseket hallunk. Mindenki szívesen eleveníti fel és ápolja tovább rokoni vagy baráti kapcsolatait a derék cipszerekkel, a nyugatmagyarországi hiencekkel, a dunántúli és bácskai „svábok”-kal, sőt még bánátiakkal is, akik a rangsor végére szorulnak. De mihelyt valaki az erdélyi szászokat emlegeti, a beszélgetés megakad vagy más hangulatba csap át.

Történettudományunk nemcsak elhanyagolta a nagyszabású honfoglalást, de el is torzította azt. A történészek menekülő kényszerhelyzet okaival magyarázták és főleg csak a Vereckei hágón „vonultatták” be Árpádék seregeit, és a több százezres létszámú köznépet szekerestül, jószágostul együtt. Hogy hány történész vállalkozott vereckei terepszemlére? – nem tudni, de azt igen, hogy a történelmi tényeket nem igazán tárták fel, hanem jobbára hamis mítoszokat gyártottak az íróasztaloknál, főleg olyan idegen le-írásokra támaszkodva, ahol a magyarságot, a magyar históriát elferdítve ábrázolták. Az Akadémia támogatta a tévtanok szerzőit, híveit, és nem szorgalmazott tudományos felülvizsgálatot, a független, szabadon dolgozó, más irányzatú magánkutatókat pedig figyelemre se méltatta.

Annak ellenére, hogy az elmúlt ezer év alatt már igen lekopott róluk ez az elnevezés, az utóbbi évek alatt azonban megintcsak kialakult egy szervezett irányzat, mely a „pogányságot” ismét rájuk akarja illeszteni azért, hogy az ú. n.” nyugatbahelyezés”-sel járó magyarirtást indokolják. Ilyen „kárhozatra és pusztulásra szánt pogány népségről (mint ahogyan 1945-ben Páter Leibert, XII. Pius pápa szószólója nevezte az árpádi magyarságot) (1) – nem is érdemes történelmet írni és így ez az Árpád-ellenes irányzat Szent Istvánról indítja a magyarok történetét és mindent pogánynak és barbárnak nevez, ami előtte volt.