A ​huszadik századi finn irodalom sajátos alkatú klasszikusa Frans Eemil Sillanpää. Egész szívét és irodalmi munkásságát az északi természet áttetszően tiszta és mégis titokzatos rezdülései és honfitársaink olykor poétikus, olykor döbbenetesen szomorú élményei töltötték be. Silja című regényéért tüntették ki Nobel-díjjal, de más műveiben is a lelki finomság és vergődés nyert páratlanul egyéni megörökítést.

Mint ​egy tizenkilencedik századi klasszikus nagyregény, úgy kezdődik Colin Saville, a bányászcsaládban született fiú története, de olvasója majd a nevelésregény műfaj egy mindenestül angol változatának is véli-ítéli, és ítélheti fejlődésregénynek, művészregénynek, számos részletét egy feszült légkörű pszichodráma jeleneteinek – ám mindenestül mai ez a regény, történelem és családtörténet együttese, nagy fejezet a huszadik századi angol munkásosztály történetéből, azaz: szintézis. Szintézis olyan értelemben is, hogy írója – aki 1933-ban született – tíz évig dolgozott a művén, épp a szintézis szándékával. (Fiatal író volt, amikor a Saville-t írni kezdte) Önéletrajzi elemek művészi áttételétől sem mentesen: az író is egy yorkshire-i bányász fia, Colin Saville-étől eltérő utat járt meg, mégis azonosat, bányászgyermekként indulva, s oda megérkezve, ahol tehetsége szerint nagyobb, teljesebb élet részese lehet.

1552. ​augusztus 4-én az itáliai Ponzai-szigetek közelében, rövid tengeri csata után hét keresztény gálya a túlerőben lévő török támadóknak, Szinán pasa matrózainak a hatalmába került. A foglyok közt volt egy Cristóbal de Villalón nevű spanyol diák is, aki tanulmányait félbehagyva a könyveit fegyverekre cserélte fel, és nyugtalan természetétől hajtva katonának állt. Az ő fogságba esésének, konstantinápolyi rabságának és kalandos szökésének a történetét beszéli el a Törökországi utazás, ez a korabeli reneszánsz ízlés szerint párbeszédes formában írt, világos tagolású könyv, mely egyben a XVI. századi törökországi élet enciklopédikus, színes leírása.

A Violeta Palma a memoár és a regény ötvözete, melyben a kubai katolikus költő túllép az önéletrajz keretein, és egy párhuzamos családregény ürügyén a kubai élet legkülönbözőbb szféráira tekint ki. A könyv önvallomás, irodalomtörténeti dokumentum, egyúttal fél évszázad szellemi életének, történelmi és társadalmi változásainak gazdag krónikája.

A grúz-örmény származású szovjet író (sz. 1924) újabb történelmi regénye szervesen kapcsolódik előző két művéhez, a Szegény Avroszimovhoz és a Merszi, avagy Sipov kalandjaihoz.
A dekabrista felkelést követő évtizedekben játszódó, mindvégig fordulatos történet során az olvasó a forradalmárnak vélt, de valójában bölcselkedésre hajlamos, bonyolult lelkivilágú Szergej Mjatlev herceg szerelmi-társadalmi hányattatásait követheti nyomon.

Az Embervásár Mexikóban (a hatkötetes Mahagóni-sorozat egyik kötete) az emlékezetes Díaz-diktatúra korszakát eleveníti fel. A kormányzat kifelé igyekezett a demokrácia látszatát kelteni, belül az országban azonban dühöngött a despotizmus. A kormányzó, a jegyző, a katonaság, a kereskedő, a földbirtokos és a montériák ügynöke lábbal tiporta a „szabad” indián parasztok jogait. Egy lényeges dolgot azonban kifelejtettek számításukból; az egyes indiánt meg lehetett ugyan téveszteni, el lehetett pusztítani a montériákon, de az indián közösségek fölött őrködött a sok évezredes hagyomány, s ez a hagyomány dacolt a hatalom képviselőinek minden jogtiprásával.

Elegáns lakásaikba mahagóni bútort kívántak az urak New Yorkban, Londonban, Párizsban a századforduló idején. A nemes fát otthonuktól messzire űzött, az igavonó baromnál súlyosabban kiszipolyozott indiánok termelik ki a dzsungel mélyén, kimondhatatlan szenvedések között. Kit apja adósságának ledolgozására, kit más okból adnak el a monteriára, ahonnan élve nem szabadulhatnak, mert újdonsült gazdáik, a féktelen kapzsiságú Montellano-fivérek, mindenre elszánt hóhéraikon keresztül – gondoskodnak róla, hogy adósságukat soha le nem törleszthessék. A caobafa kitermelésének leírása, az egész mexikói élet legapróbb részleteinek valósághű ábrázolása, vérbő figurák sokoldalú jellemzése teszi nagy élménnyé a könyvet az olvasó számára, aki szinte sürgeti a kifejtést: a megkínzott indiánok forradalmi kitörését. A végkifejlés azonban a Mahagóni-sorozat két befejező részében következik.

Charles ​Balanda sikeres párizsi építész, szép feleséggel, egy kamaszodó nevelt lánnyal és gigantikus megrendelésekkel. Egy napon levelet kap, mely csak két szóból áll: „Anouk meghalt.” Az elhunyt nő Balanda fiatalkori, plátói szerelme volt, legjobb barátjának anyja. Charles nem tudja folytatni addigi életét, így hosszas vívódás után felkeresi Alexist, Anouk vidéken élő fiát, hogy szembenézzen a múltjával és önmagával. Balanda hirtelen kizökken a látszatmegoldásokkal és rutinokkal teli, érzelemszegény életéből, és úgy dönt, maga mögött hagyja a lelketlen szállodai szobák és az óriásprojektek világát. Anna Gavalda olyan jellemeket teremt a Vigaszág című könyvében, akiket nem lehet nem szeretni. Ha elmerülünk a szereplők életében, elégedett és álmodozó mosollyal búcsúzunk el tőlük. Jó lenne még velük időzni, de tudjuk: egyelőre csak nekik sikerült. Aki szerette az Amélie csodálatos élete című filmet, szeretni fogja Charles Balanda szokatlan és nem kevésbé franciás útkeresését.

„Hamsun, Sartre, Genet és Kafka ízeit véltem felfedezni Stasiuk könyörtelenül pontos, mégis drámai erejű prózájában. A Kilencnek minden jel szerint a kortárs regényirodalom kimagasló alkotásai között a helye. Egy gyökértelen, nyugtalan kelet-európai nemzedék portréja ez, meg egy városé, amely beletörődött, hogy a posztkommunizmus nem egészen az, aminek hirdetik” – írta Irvine Welsh a The New York Times Book Reviewban Stasiuk regényéről. A nálunk főleg egyéni hangvételű esszékönyveiről (Az én Európám, Hogyan lettem író, Dukla, Útban Babadagba) ismert lengyel szerző regénye pár évvel a rendszerváltás után játszódik: emberi sorsok véletlenszerűen ütköző biliárdgolyókként találkoznak az átalakulóban lévő Varsóban, egy adósságát visszafizetni próbáló kisvállalkozó krimielemeket sem nélkülöző történetével a középpontban. De Stasiuk esszéihez hasonlóan a Kilenc főszereplője is az idő, ez a „láthatatlan anyag”, amelynek árjával a hősök sikertelenül próbálnak szembeúszni.

A ​regényben szereplő per, amelynek eredményeként a főhőst kivégzik, mai szemmel nézve, de részben már az 1920-as évek polgárháborús etikai normái szerint is prekoncepcióra épülő, konstruált per. A hatalom birtokosainak belső köréhez tartozó szerző azonban, akaratlanul, önmaga számára is szinte észrevétlenül feltárja azt a sátáni mechanizmust, amely arra kényszeríti az illegalitás körülményei között, a cári börtönökben és száműzetésben megedződött tipikus bolsevikot, hogy alávesse magát az igazságtalan, de állítólag a közösség javát szolgáló halálos ítéletnek – amelyről ma már tudjuk, hogy semmivel sem igazolható. Zugyin, egy Kormányzósági Cseka elnökeként nemrég még élet-halál ura, azzal a döntésével, hogy együttműködik a hóhéraival, alighanem a konstruált perekről szóló orosz irodalom legelső hőse.

Adam ​Foulds új regénye a második világháború idején játszódik Észak-Afrikában és Szicíliában, 1943 nyarán, azon hadművelet idején, amely során a szövetségesek a sziget elfoglalásával megvetették a lábukat Európában, és elkezdhették észak felé szorítani a tengelyhatalmak csapatait. Will Walker angol biztonsági tiszt az apja eszményképével szeme előtt a diplomácia elveit követve elsősorban a béke megteremtéséért tevékenykedik, míg Ray Marfione olasz származású amerikai közlegény a csataterek poklait megjárva jut el felmenői hazájába, ahol korábban még soha nem járt.