1969 májusában jelent meg Párizsban Charriére regénye, s 1970 márciusáig egymillió példányban fogyott el. Minden idők egyik legnagyobb francia könyvsikere csakhamar más országokban is elindult a siker útján, és bestseller lett az angolszász piacon, Spanyol-, Olasz- és Nyugat-Németországban is; megfilmesítésének jogáért százezreket kínálnak. De ki a szerzője ennek a kirobbanó sikerű regénynek? Egy Henri Charriére nevű hatvanöt éves, venezuelai sztriptízbár-tulajdonos, egy délfrancia tanító fia, akit 20 éves korában a haditengerészetnél valami csekélységért két évre egy korzikai büntetőszázadba vezényeltek. Szabadulása után minden kapu bezárult előtte, ezért Párizsba ment, és ott kiadós kasszafúrások kieszelésével foglalkozott. 1931-bcn azonban Pillangót (ez volt az alvilági beceneve) egy selyemfiú meggyilkolásával vádolták, és hamis tanúk segítségével életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Pillangó sohasem tudott beletörődni az Ítéletbe. Tudta, hogy ki a tettes, de betyárbecsületből nem árulta el az esküdtszéknek. Ettől kezdve szinte eszelős rögeszme rabja lett: mindenáron meg akart szökni a fegyenctelepről, hogy bosszút álljon az ügyészen, az esküdteken, a rendőrökön és a hamis tanúkon, azokon, akik az „enyészet útjára” küldték. Ezzel elkezdődött Pillangó fantasztikus kalandsorozata, tizenkétszer próbált megszökni, végül tizenhárom év múlva, a tizenharmadik kísérlete sikerült, és letelepedett új hazájában, Venezuelában. Minden képzeletet felülmúló kalandjait, Dumas, Victor Hugo fantáziáját túlszárnyaló izgalmas börtönéveit mondja el példátlan sikerű könyvében, amelyben szörnyű, de igaz képet fest a dél-amerikai francia fegyenctelepek borzalmas és csak 1948-ban felszámolt — módszereiről. Pillangó, azaz Henri Charriére, ha nem is igazi író, igazi mesélő. Az iszonyú rémségeket, a vidám históriákat, a fantasztikus kalandokat pontosan és lenyűgözően írja el. Az olvasó úgy érzi, hogy ott ül a szerző mellett, és lélegzet-visszafojtva hallgatja e tizenhárom év fordulatos, megrázó és magával ragadó történetét.

A testi és lelki nyomor, az éhezés, a háborúk, a munkanélküliség rokkantjai ezeknek az elbeszéléseknek a hősei, azok az emberek, akiknek sorsa és tragédiája a legközelebbről érintette az írót, az elsőt, aki az ipari proletariátus soraiból lépett a magyar irodalom porondjára. Az égbekiáltó társadalmi igazságtalanságok következményeivel szemben azonban tehetetlennek bizonyulnak ezek a hősök, a cselekvés útján nem lelik, s csupán zabolátlan indulatukkal, féktelen szenvedélyükkel, végletesen aszociális magatartásukkal próbálnak tiltakozni a fennálló rendszer, a kapitalista társadalom ellen. Nem a kifinomult formák, kerekre csiszolt történetek mestere Kassák, az effajta tökélyre sohasem törekedett. Tárgyilagos hangú novellái nem aprólékos gonddal, mívesen megmunkált ékszerek, hanem súlyos tömbök, melyeket – miként a verseit – le lehet tenni az asztalra, mint egy szobrot. S ezekben a szobrokban megláthatjuk nemcsak a sötét, komor színekkel festett „nemzeti nyomort”, hanem fölragyog bennük a szocialista ember és művész.