A keszthelyi születésű és Németkeresztúron nevelkedett Goldmark Károly (1830–1915) Bécsben való letelepedését követően jutott pályája csúcsára: itt komponálta hat operáját (köztük a világsikert hozó Sába királynőjét), máig gyakran hallható Hegedűversenyét és „Falusi lakodalom” alcímmel ismert Első szimfóniáját. A zeneszerző visszaemlékezései elsősorban e gazdag életút legfontosabb állomásairól számolnak be a nyomorban töltött tanulóévek, az 1848-as hadiélmények, a különböző színházi zenekarokban hegedűsként eltöltött évtized vagy éppen a Sába királynője keletkezéstörténetének részletes bemutatásával. Goldmark azonban mindemellett bőségesen szól külföldi utazásainak meghatározó élményeiről, valamint az őt neves kortársaihoz – Brahmshoz, Wagnerhez, Hans von Bülowhoz vagy Anton Rubinsteinhez – fűződő kapcsolatról is. Kötetünk nem csupán a zeneszerző emlékiratainak szövegét tartalmazza jelentősen korszerűsített fordításban, de illusztrációként egyszersmind gazdag válogatást közöl az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában őrzött Goldmark-hagyaték különféle dokumentumaiból, és a legfrissebb kutatások eredményeire támaszkodó jegyzetekkel segíti az olvasót a bő egy évszázada elhunyt komponista visszaemlékezéseinek értelmezésében.

„Vallomások a zenéről” ezt az alcímet adhatnók e kis kötetnek, mely a kiváló francia író zenei tárgyú tanulmányait, cikkeit tartalmazza. Meghitt beszélgetések, csendes tűnődések terméke ez a könyv, mely a muzsika boldogító varázsát keresetlen szavak-kal s mindig személyes élmények alapján akarja közkinccsé tenni. Duhamel számos nagysikerű mű, két regényciklus szerzője ebben a kötetben nem magasröptű eszmefutta-tások vagy mélyenszántó műelemzések révén kívánja lekötni az olvasó figyelmét, hanem tárgya iránti őszinte és lelkes rajongásával óhajtja megnyerni. Rokonszenves írásai (az abszolút zenéről, Bachról, Wagnerről, a virtuózokról, a gépzenéről és a kamara-muzsikáról) jó megfigyelő, ügyes mesélő és nagy-szerű stíluskészségről tanúskodnak. Oltványi Imre kitűnő fordítása ízesen, élvezetesen tolmácsolja az eredeti szöveg szellemes fordulatait. Duhamel finom és találó észrevételeinek meggyőző ereje töretlenül érvényesül a kötetben.

Mi a cigányzene? Mi a magyar nóta? Azonos-e a kettő, és ha nem, mi köze van mégis egymáshoz? Hogyan illeszkedtek a cigányok a magyarság zenei kultúrájába? Tanultak-e abból és mit? Gazdagították-e azt és mivel? Ilyen és még sok más fontos kérdés maradt máig megválaszolatlanul, pedig a cigányzene-kérdésnek Magyar-országon egy évszázada elkeseredett hívei és ellenfelei vannak. Még itthon sem látnak tisztán ebben a sokat vitatott problémakörben a külföld pedig tökéletesen összekeveri a fogalmakat. Olyan könyv, amely hitelt érdemlően eligazít, mostanáig nem létezett. Dr. Sárosi Bálint, a kitűnő és Rádióból, TV-ből népszerű népzenekutató tudós, aki a cigányzene és hangszeres magyar népzene nemzetközileg elismert szakértője, ebben a könyvben a maga ízes nyelvén, világos és jó magyar stílusában, elfogulatlan szemlélettel elsőként ismerteti meg a cigány-zene iránti sok-sok érdeklődőt mind-azokkal az eredményekkel (nagyrészt saját tudományos kutatásaival!), amelyek birtokában a korszerű tudomány a cigányzene kérdéseit megvilágította és látja. A kötetet számos kép és néhány kottaillusztráció teszi szemléletesebbé, az érdeklődők pedig bibliográfiát is találnak benne.

Richter korunk egyik legkiválóbb zongoraművésze, a hangszer nagymestere. Alakját legendák övezik: egy-egy váratlan budapesti vagy vidéki fellépése mindig meghökkenti, ámulatba ejti hallgatóságát. Műsorának megválasztásával, annak lenyűgöző, iskolát teremtő előadásával, a művekbe átlényegülő egyéniségével magával ragadja, vezeti, szinte hipnotizálja a közönséget. Minden keze alatt megszólaló hang egyedi és megismételhetetlen… Teljesen feloldódik a hangok világában. Mindvégig maradéktalanul eggyéolvad a zenével, már nem is játszik«, »előad vagy tolmácsol«, hanem kisugározza magából a zenét írja egyik méltatója a „Zongorista-portrék” Richterről szóló fejezetében. Egy másik értékelője igy ír: „Valami mozartosat érzek abban a könnyedségben, amellyel Richter muzsikál: ízlésének csalhatatlanságában, egész művészetének kristályos tisztaságában… A most megjelenő válogatás célja, hogy a richteri zongorázás lényegét féltáró kortársi vélemények, elemzések, visszaemlékezések és a zongorista saját írásainak, nyilatkozatainak, valamint a róla készült fényképek tükrében elénk idézze az élő Richtert, és meggyőzzön a nagy muzsikus pályájának és művészetének igazságáról.

Napjaink zenei életének nélkülözhetetlen hangszere a zongora. Egy-egy kiváló zongoristának olyan fanatikus közönsége van, mint amilyennel szinte semmilyen más hangszeres előadó sem rendelkezik. A zongora a lágy fuvola-pianissimóktól a rezek harsogásáig a zenekar palettájának minden színét birtokolja; ez szorosan összefügg azzal a fejlődéssel, amelynek során a zongora közvetlen őseit: a clavichordot, a cembalót és a cimbalmot próbálták egyre több szín visszadására képessé tenni. Hosszú utat kellett megtennie a zongorának ahhoz, hogy mai fontos szerepéhez eljuthasson, sokféle kísérlet és sok zsákutca is szükséges volt ahhoz, hogy mai formája kialakulhasson. A történelmi billentyűs hangszerek ismerete nélkül a zongora számos szerkezeti sajátossága nem lenne eléggé érthető. De beszélni kell ezekről a történelmi hangszerekről azért is, mert a régi muzsika tekintélyes része teljesen kielégítően csak ezeken szólal meg. Mivel e könyv elsősorban zongoratanárok és a zongorajáték kedvelői számára íródott, a zongoraépítés szakmai részletkérdéseinek elsősorban történeti vonatkozásait tárgyalja. Hálás köszönetemet fejezem ki a Blüthner és a Steinway gyárnak fényképek elkészítéséért és adatok szolgáltatásáért, Hanns Neupertnek a kiváló zenetudósnak értékes tanácsaiért, valamint fényképek rendelkezésre bocsátásáért, Gábry Györgynek a Nemzeti Múzeum Hangszertára őrének, és a Széchenyi Könyvtár Zeneműtára lelkes gárdájának fáradhatatlan segítőkészségükért. 1964. szeptember

„Ne tegye önteltté a dicséret, s ne ijessze meg a korholás. Ha kritika, akár a legbecsületesebb is, útját állja…, menjen egyenesen tovább. A kritika teszi a dolgát; kialakult szabályok és szokások alapján ítél, és kell is ítélnie; a művésznek a jövőt kell kutatnia, s a káoszban kell új világokat felfedeznie, és ha az új út végén picinyke fényt lát, ne ijessze meg a sötétség, ami körülveszi; haladjon tovább, s ha olykor megbotlik és elesik, keljen fel, és menjen tovább a maga útján… de mi az ördögöt fecsegek itt össze-vissza!!” Verdi levele Vincenzo Torellihez, Genova, 1867. december 23.