Történelmi múltunk jeles napjairól ma már sokat tudunk; annál kevesebbet az „ünnepeket érlelő” hétköznapokról, a szürkének nevezett tömeg, a nép életéről. Arról az életről, amelyről oly sajátosan, de híven vallanak az elkövetett bűnök és az elszenvedett büntetések. A szerző, a felvilágosult abszolutizmus időszakának kiváló kutatója a korabeli rabtabellák alapján ad lenyűgözően érdekes képet a XVIII. század végi bűnesetekről s az igazságszolgáltatás korántsem egységes és következetes működéséről. Megtudhatjuk, kik és miért „időztek” hosszabb-rövidebb ideig a megyék vagy városok börtöneiben, milyen bűn-cselekmények voltak a leggyakoribbak, hogyan változott vidékenként egyes bűntettek megítélése, a büntetések módja és mértéke.
Ez az alapvető jelentőségű munka szinte egyedülálló vállalkozás a magyar jogtörté-netírásban. Olyan könyv, melyet haszonnal és élvezettel forgathat szakember és laikus egyaránt.

A ​történetírás nagyon hosszú ideig a népek eredetmitoszával, az uralkodóházak és háborúik historiájával, majd pedig az állam történetével volt egyértelmű. Olyan sokáig, hogy ez az értelme a köztudatban – olykor a szakmai köztudatban is – itt-ott máig kísért. Pedig századok óta, hol alig láthatóan, hol követelőzőbben, van egy másik történelem is, amely tagadja a hagyományos képet, többet, mélyebbet akar tudni az emberi lét múltbeli kiterjedéséről.
Ezt a másik történelmet kívánja tanulmányával a szerző szolgálni. Arról szeretne szólni, aki a hagyományos történelemkönyvekből rendszerint kimarad: az átlagemberről. A közemberről – többszörös szűkítésben: mert a százarcú létből a végső kérdést, az életben maradás esélyeinek ügyét teszi alapszempontjává. S az életbiztonság dolgát viszont meglehetősen kis időegységben és térdarabkán vizsgálja: a szülőföldi tájak történetének abban a százéves szakaszában, amely 1848-at megelőzte.

„A helyzet éppenséggel úgy néz ki, hogy bár Jászi mindig »elébe dolgozott a jövőnek«, a. megvalósult jövő nem siet Jászít követni. A dunai szövetkezés és patriotizmus eszméje – ha jóakarattal mérlegeljük esélyeit – éppoly irreális és illuzórikus, mint az első és a második világháború után volt. Valószínűleg minden reálpolitikus és reálpolitológus így is minősíti. A történész azonban nem állíthatja, hogy csupán a megvalósult és a biztosan megvalósítható az egyetlen realitás. A ma esélytelen, irreális lehetőség is a történelmi alternatívák közé tartozik.”

Imreh István, a volt kolozsvári Bolyai Tudományegyetem tudós professzora több megjelent kötetéből készült e tematikus tanulmánygyűjtemény. Célja kettős: egyrészt ízelítőnek szántuk a hazai olvasó számára, hogy fogalma legyen, milyen különleges feladatokkal látta el a történelem az erdélyi tudósokat a kisebbségben élő nép identitástudatának kiművelésében, másrészt- ennek megfelelően- hogy milyen történelmi fikciókkal kell szembeszállniok a délibábos önáltatás vagy a csüggesztő önostorozás csapdáit kikerülendő.

Harcostársai és barátai írják meg ebben a kötetben visszaemlékezéseiket a Horthy-korszak legjelentősebb polgári politikusáról, aki a legnagyobb utat tette meg, amíg az uralkodó osztály, az ellenforradalmi rendszer szolgálatától eljutott a magyar nép igazának képviseletéig, az antifasiszta harc vállalásáig, végül a sopronkőhidai mártírhalálig.