A népi irodalom legmarkánsabb költőjének prózai írásai. A kötet Sinka István összegyűjtött elbeszéléseit, újságcikkeit, sajtónyilatkozatait tartalmazza. ‘Szüleim nagyszalontai szegény parasztemberek voltak. Én is Szalontán születtem és ott is nevelkedtem. Szüleim szegénysége miatt az elemi iskolát is alig tudtam kijárni. Dolgoznom kellett. De már akkor, egész fiatal koromban éreztem, hogy van bennem valami. Munkám azonban annyira elfoglalt, hogy szinte elfelejtettem a régen tanultakat, és az írás-olvasást újra kellett tanulnom. Először gyerekes rigmusokat kezdtem el írni…’ (Sinka István)

Sinka István személyes meghatalmazása alapján a vallomások eredeti szövegéből a személyhez kötött sérelmek és keserűségek áramlásában általánosító részeket törölték. A személyeseket pedig, egykori barátainak és jóakaróinak, gazdáinak és cselédtársainak, ellenfeleinek és ellenségeinek kell elviselni, mert megnőtt az ő igazsága az időben. 1944 elején fejezte be ezeket a vallomásokat. Utána még 25 évig élt, majdnem végig politikai tilalom alatt, Az utolsó éveiben kezdték kiadni újból verseit és elbeszéléseit, amikor már az ideg- és izomsorvadás embertelen kínjai gyötörték.

Sarusi ​1981-ben keletkezett „munkáskarrier-regényét” veheti most kézbe az olvasó. E munkájában a pannon világ, az előbbiektől polgárosultságával, nyugatiasabb műveltségével elütő Dunántúl mutatkozik be. A valahol Alsó-Pannonországban, valamilyen Tó mellett, az alacsony-Kőrisnek nevezett havas alatt, előbb a Jeruzsálemhegynek nelvezett faluban, majd a környék központjában (megye, járás? Sarusinál „szék” székhelyén), Esseghvárott játszódik a regény, amelynek első oldalain a főszereplő, Tányérnyaló pincérinasként buzgólkodik, hogy a történet az emberileg bukott vezérigazgató már-már tragikus (időnként tragikomikus) önmarcangolásával záruljon.

Kisregények:
A kutyakántor
Jézus-Mária
Hadak Úttyik

Az először 1886-ban megjelent Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete – a három évvel korábban publikált ifjúsági kalandregény, A kincses sziget mellett – Robert Louis Stevenson (1850-1894) legismertebb műve. Az önmagán kísérletező orvosról és az általa létrehozott második – gonosz – énjéről szóló rémtörténet azon túl, hogy rendkívül izgalmas olvasmány, nagyon fontos és érdekes kérdéseket is felvet az orvosok – vagy általánosabban a tudósok és feltalálók – felelősségével, illetve az ember kettős természetével kapcsolatban.

A regény előterében 17. századi kalóztörténet áll: észak-afrikai kalózok meglepik egy francia főnemes birtokát, s a kincsekkel, személyzettel együtt elhurcolják Alaine-t, a grófkisasszonyt is. Ha sikerül eljutniuk Isztambulba, a lány a szultán háremébe kerül, s onnan élve többé nem jut ki. Anselmus Alaine megszabadításáért indul harcba, s a kalandok során szenvedélyes szerelem ébred benne a lány iránt.

„Johannával ​- írja Passuth László – huszonhét éves koromban találkoztam, az avignoni várban. Egészen más volt, mint ahogy ifjúkorom emlékvilágában kialakult könnyűvérű, férjgyilkos nápolyi királynő figurája. Az avignoni Pápák Várának hagyománya tragikus sorsú, ártatlanul üldözött, ragyogó szépségű s szellemű fiatal nő képét rögzítette az utókor számára.

Az író vallomása:
„Ebben a könyvben három évtized históriáját próbáltam felkutatni, mely 1540 és 1571 között pergett le, s melynek szereplői között van Szapolyai János, Izabella királyné, Martinuzzi és János Zsigmond. Jórészt kevéssé feldolgozott forrásaiban oly gyakran egymásnak ellentmondó korszak, sok szereplővel, de kevés valódi protagonistával. Bár aligha lehet ezt a periódust nagyszerűnek nevezni, sok-sok gyöngyszemet találtam benne. Mint máskor is, mindig is, kérem az olvasót, fogadja ezt a történetet is szeretettel.”

„1973 ​tavaszán – írja Passuth László – egy regénnyel, Zsigmond királyunk fél évszázadának summázásával, lezártam a hazai sors egy fejezetét. A történelmi regények szigorúbb folyamatossága, kronológiája után vágyódtam a forrásművektől függetlenebb történet megírására. Így találkoztam újból 1946 tavaszán megjelent regényemnek a Felhő és oázis-nak szereplőivel, hogy szinte három évtized távolságából építsem újra az 1945 és 1947 közötti évek budapesti és európai valóságát, mely számomra akkor megélt mindennap volt (és sok tragikus ágával viszonyult az előző esztendőkbe) de ma a fiatalabbak szemében mégiscsak inkább lezárt történelmi korszak. Két lány és két férfi sorsában próbáltam megállítani az időt, mint egy pillanatképben – az emlékek felvillantásával, a túlélt háborús napok felidézésével.

Dorian Gray a gyönyörű és naiv aranyifjú leghőbb vágya teljesül, amikor barátja megfesti portréját, az arckép pedig helyette öregszik, míg ő megőrzi szépségét és fiatalságát. Az örök fiatalságot azonban nem adják ingyen, így előbb-utóbb neki is fizetnie kell az átdorbézolt évekért és a szépség hajszolása közben elkövetett bűneiért.

„Csak ​a gúny sért, nem a nevetés, legkevésbé az a nevetés, legkevésbé az a nevetés, melyet a groteszk tud kiváltani. Nevetünk, amikor fölfelé megy a hullámvasút, de sikoltva zuhanunk lefelé, viszont ki ülne föl egy vízszintes hullámvasútra? Más szóval van a szenvedésnek egy olyan foka, amely már csak áttételesen közölhető. (…) De visszatérve a Tóték-hoz: nekem a háború volt életem legnagyobb, sorsdöntő élménye, és most úgy érzem, hogy ebben a regényben írtam meg igazán. Persze nemcsak a háborút akartam benne megírni.”

z írónak az a mindene amit ír. Az az ő kincse, sorsa, becsülete, bélyeggyűjteménye, gyümölcsöse, családi háza. így aztán, ha hozzáfog összeszedni legjava írásait, mint én most e novelláimat, valójában leltárt csinál élete összes szerzeményeiről. Egy ilyen válogatás fölér egy önéletrajzzal, méghozzá olyan önéletrajzzal, melyben se letagadni, se elkenni, se szépíteni nem lehet a dolgokat.

Antiutópia uráli folklórral és finoman árnyalt lélektannal gazdagítva: a romantikus hegymászó-expedíció történetének keveredése, a drágakő üzlet hátborzongató rendszerének elbeszélésével; a szerelem grandiózus meséjének ötvözete kegyetlen gyilkossággal és az emberiség egyik alaptörvényével: szerezd meg, amit akarsz.
Olga Szlavnyikova regénye a realizmus és a románc tökéletes keveréke.

Olga Szlavnyikova 1957-ben született Jekatyerinburgban, jelenleg Moszkvában él. A Novij Mir, a Znamja és az Oktyabr című folyóirat munkatársa. A halhatatlan című regényét Booker-díjra jelölték 2001-ben és a National Bestseller-re 2002-ben. 2006-ban, a hamarosan magyar nyelven is olvasható, 2017 című regényével elnyerte az orosz Booker-díjat.