Fodor Andrásról, a költőről köztudott, hogy a muzsikában is igen ott-honos. Verseinek zeneisége, témája gyakran utal erre. Prózaíróként is irt zenéről, könyve jelent meg Stravinskyról. Bartók pedig vezércsillaga volt a magárataláló ifjú költőnek, Ennek a Bartók élménynek ád hangot e kötet. A versek keretezte-tagolta esszék e Bartók-hatás kialakulását tárják föl, másrészt különféle, Bartókkal kapcsolatos kiadványok költőien fogalmazott, általános érvé-nyű recenziói. A bevezető, krónikás rész, a „Küzdelem Bartókért”, címe szerint kettős értelmű: a küzdelem azért is folyt, hogy a költő meghódít-hassa Bartók életművét, de azért is, hogy szellemi életünk végre befogad-hassa legnagyobb zeneszerzőnk alkotásait. Mindez, szerencsére, ma már történelem, de nem árt figyelmeztet-ni rá: volt korszak Magyarországon, amikor a cenzúrázott Bartókért küzdeni kellett.

A napóleoni háborúk, a bécsi kongresszus, a Szent Szövetség éveiben él Bécsben egy muzsikus, akivel szinte semmi sem történik. Segédtanító, komponista: kb. 600 dal, szimfóniák, kamaraművek szerény szerzője, egy kis körben elismert nagyság, akit azonban a tekintélyek nem hajlandók komolyan venni, s meghal 31 éves korában, úgyszólván észrevétlenül. Halála után fedezik fel a művészetét, s ekkor kialakítanak róla egy hazug, torz képet, életét és művészetét egyaránt meghamisítják. Nem kis feladatra vállalkozott Fábián László, amikor ezzel a biedermeieresített, kispolgárian érzelgős portréval szembeállítja az igazi Schubertet. Saját feljegyzései, kortársak emlékezései, egykorú kritikák alapján ismerhetjük meg a dal fejedelmének valóságos életét, küzdelmét, művészetét.

A könyv rövid összefoglalása a hangszerek történetének, az első emlékektől napjainkig. A mostani, átdolgozott második kiadás a zenetörténeti kutatások legújabb eredményei is figyelembe véve ismertet meg a hangszerek felépítése mellett keletkezésükkel, fejlődésükkel, az emberi közösségek életében játszott szerepükkel. Első részében a történelem előtti idők, illetőleg a ma élő primitív népek, valamint Ázsia és a Közel-Kelet népeinek különös, számunkra idegen, ismeretlen hangszertípusaival foglalkozik. Második része az európai hangszereket kíséri fejlődésük útján, az utolsóban pedig a hangszerek együtteseinek, a szimfonikus zenekarnak, s a dirigálásnak történetét vázolja. A képekkel gazdagon illusztrált könyv a hangszerjátékosok, általában a muzsikusok, s a hangszeres zene iránt mindinkább érdeklődő nagyközönség számára egyaránt tanulságos, ismeretbővítő, értékes, érdekes olvasmány.

„Hangjegyeim, legyenek azok szépek vagy csúnyák, sohasem a véletlen szülöttei, és mindig mondani akarok velük valamit.” Verdi egyik levelének ez az idézete Várnai Péter könyvének mottója. Ennek megfelelően legfőbb célja az, hogy megmutassa: hogyan „mond mindig valamit” Verdi operáinak zenéjével. Kell ezt magyarázni? Nagyon is. Verdi muzsikája ugyan több mint száz éve a világ minden táján népszerű, de zenéjének igazi értelmét – értelmezését –, e muzsika miértjeit és hogyanjait csak a legutóbbi néhány évtizedben kezdi felfedezni a szakma és a nagyközönség egyaránt. Mert Verdi nemcsak leírt a fent idézett mottót, hanem annak megfelelően komponált. Operáiban a szó legszorosabb értelmében semmi sem a véletlen szülötte: minden dallamának, ritmusának, harmóniájának és hangszínének vaslogikával megszerkesztett értelme van. A szerző másfél évtizedes, külföldön is elismert Verdi-kutatásainak eredményét foglalja össze a könyvben. Tizenhárom tanulmánya a budapesti Operaházban műsoron levő tizenhárom Verdi-művet tárgyalja: ismerteti az egyes operák keletkezéstörténetét, jellemzi a főbb szereplőket, és – számos kottapéldával illusztrálva – elemzi a művek zenei dramaturgiáját.

Közhelyszámba menő megállapítása a zenepszichológiának, hogy egy műfaj közkedveltsége, népszerűsége egyenes arányban nő a megmozgatott előadói apparátus létszámával: minél több hangszeres és énekes művész áll a mű megszólaltatásának szolgálatába, annál több színre, annál nagyobb kontraszt-gazdagságra, annál feszültebb drámaiságra van lehetőség. Valószínűleg ez a tény áll az oratorikus művek hatalmas népszerűsége mögött – de csak első pillantásra. A mélyebb okot a műfaj lényegében kell keresni. Az oratórium: színpad nélküli dráma. Eszközei tulajdonképpen nem különböznek az operáétól. Mind-kettőben a kifejezés, a drámai tartalom zenei eszközökkel való kibontása a komponista elsődleges célja. És a mű-faj halhatatlan remekművei mindig is ebben a vonatkozásban váltak elsősor-ban remekművekké – Carissimitől napjainkig. A könyvnek is ez a legfőbb célja: 113 oratorikus mű elemzésével rávezetni a hallgatót: milyen módon valósítja meg a zeneszerző muzsikájában a drámát, milyen eszközöket vesz igénybe a különböző stíluskorszakokban, hogy ez a drámaiság életre keljen.

A magyar könyvpiac évek óta nélkülözi már a zenei anekdotagyűjteményeket. A szerző szorgos búvárkodás eredményeként többszáz kedves, humoros történet, anekdota gyűlt egybe. Az olvasó megismerkedhet a magyar operajátszás hőskorának, Déryné és Szentpétery korának levegőjével, a nemzetközi operaszínpad humoros eseményeivel, a koncerttermek vidámságával. Egyes zeneszerzők és előadóművészekkel kapcsolatos anekdoták is szerepelnek a gyűjteményben; ezek néha jobb betekintést nyújtanak az alkotó és előadóművészet titkaiba, mint a tudákos, esztetizáló ismeretterjesztő művek. A zene dokumentumokban, művekben és levéltári anyagokban lefektetett „hivatalos” története mellett létezik egy másik zenetörténet, amely éppen úgy végigkíséri, az európai muzsika történetét kezdetétől napjainkig, mint amaz: ez az anekdotáriumok zenetörténete. Révész Tibor gyűjteménye ennek az, apokrif” zenetörténetnek néhány kedves fejezetét tárja a közönség elé. A kötetet számos korabeli illusztráció (karikatúrák, szín-lapok stb.) gazdagítja.

Nem lexikon, de igazában nem is szótár ez – nem arra való, hogy valaminek utánanézzünk, hanem arra, hogy olvassuk, élvezzük – és közben okosodjunk. Például a tekintetben, hogy mire való a zongorán a pedál, hány fajtája van, és hogyan kell élni vele. A tudást első kézből kapjuk: Alfred Brendeltől, korunk egyik vezető zongoraművészétől, aki mellesleg kitűnő író is. Sok ilyen ismerős dologgal találkozhatunk itt, zenerajongók, amelyekről talán még soha nem gondolkodtunk el alaposabban, pedig érdemes: például, hogy mióta éneklik ki a tenoristák a magas cét, és ez hogyan forradalmasította az egész operaműfajt; hogy mióta szokás tapssal megköszönni a zenei élményt, és hogyan változik a tetszésnyilvánítás módja; hogy mit jelentenek a rejtélyes KV, Hob, BWV vagy D betűk és a hozzájuk tartozó számok. Elmemozdító fejtegetést olvashatunk a pódiumon viselt frakkról és a zenekar ülésrendjéről, vagy beljebb hatolva magába a zenébe arról, hogy miért nyitott új fejezetet a zene történetében a híres „Trisztán-akkord”; hogyan fejeződik ki a zenében a sötétség; mit kell tudni a cadenzáról; mit jelent az, hogy „riff”; és egyáltalán, hogyan lehetne meghatározni azt, hogy mi a zene. A néhány oldalnyi szövegek tehát szabadon, a zene legtágabban értelmezett területéről vett témákat dolgoznak fel szórakoztatóan, a laikust és a zeneértőt egyaránt meglepve, olykor provokálva. A szellemes, könnyed, ugyanakkor valamennyi szerző esetében hatalmas háttértudást megmozgató írások eredetileg a Frankfurter Allgemeine Zeitung tárcarovatában jelentek meg, szerzőik neves publicisták, zenetudósok, zeneszerzők, előadóművészek, költők. A sorozat címe – Zeneművészeti kisszótár – eleve sugallta a kötetbe gyűjtést. Eddig két kötet jelent meg németül, és várható a harmadik is.

E kötetnek nem is rejtett célja, hogy hozzájáruljon a magyar zenei élet egy nagy mulasztásának helyrehozatalához. Luigi Dallapiccola korunk egyik legjelentősebb zeneszerzője volt, de műveit – melyek ma már a világ minden részén a repertoár állandó tartozékai – alig ismerik Magyarországon. Dallapiccola egyaránt jelentős mestere volt a vokális és a hangszeres műfajoknak. Operák (köztük A fogoly, valamint a nálunk is televíziós filmre felvett Éjszakai repülés), oratorikus művek, különböző hangszeregyüttesekkel kísért dalciklusok, zenekari, kamara- és szólóművek jelzik alkotói útját és egyben sikerét. Dallapiccola a schönbergi dodekafónia alapján állt, de ezt a kompozíciós módszert mindig össze tudta egyeztetni az olaszságra jellemző széles dallamossággal. Nem véletlen, hogy egyik példaképe – akiről több kitűnő tanulmányt is írt – Giuseppe Verdi volt. Az 1974 tavaszán lefolytatott beszélgetésekben Várnai Péter Dallapiccola alkotóművészi és emberi arcképét igyekezett megragadni. A sors tragikuma úgy hozta magával, hogy ez a mintegy tíz órányi, magnetofonra felvett anyag lett Dallapiccola utolsó művészi önvallomása.