„Ott ​nyugszik a pásztor a nyája között” – ez a sírfelirat olvasható Szerednyei János áldozópap szerencsi jelképes sírján. A fejfa az Úrjézus töviskoronás fejét ábrázolja, alatta pedig János fényképe látható örök mosollyal az arcán. Ez a mosoly, ez a lelki derű életében mindig ott ült az arcán. Pedig kint, a donyecki szénbányák kínkeservei között lett volna épp elég alkalom és mód arra, hogy eltűnjék róla örökre. Ezzel a derült mosollyal temettük el egy szál gyertya világánál az esti homályban, szenvedésünk utolsó évében, amikor már azt reméltük, hogy keresztutunk utolsó szakaszához értünk és hazajövünk. Én erősen meg vagyok győződve arról, hogy János mártírhalála kellett ahhoz, hogy mi, akik még életben maradtunk, hazajöhessünk. Hogy Ő ott maradt, ha nagyon gondolkodom, nem is lehetett másképp. Hiszen azért jött ki önként, hogy hívei keresztjét átvegye. A nyáj soha, még a temetőben se maradjon pásztor nélkül.