Joel Raento finn drámaíró és ismert előadó sok pénzt keres az elit froclizásával, s ha csak teheti, tengelyt is akaszt velük. Ám meglepi az identitáskrízis, s úgy érzi, profi humanista pályája véget ért, nem lesznek kész gondolatok, nem vállal többé nyilvános szerepléseket, és befejezi a burzsujok szidását, mert elege van az emberek ostobaságából. Elvonul egy francia kisvárosba, Aronville-be, hogy a platánfák árnyékában ánizspálinkát kortyolgatva kedvenc francia írója, Gustave Flaubert regényeibe mélyedhessen. Itt ismerkedik meg Marcel Daigneault-val, egy volt tanárral, aki szállítási vállalkozóként keresi kenyerét, s arra kényszerül, hogy egy bűnbanda megrendelésére Kelet-Európából és Nyugat-Afrikából származó, eddig feketén dolgozó, de jó életről, apró dolgokból meríthető boldogságról s a lehetőségek honáról, Amerikáról álmodozó, fiatal nőket szállítson jó áruként, értékes rakományként a Le Havre-i kikötőbe. A két férfit a stílus, a méltóság utáni nosztalgia és a múlt idők klasszikusai iránti hódolat fűzi össze, miközben a háttérben a CNN ontja a híreit a kultúrák összecsapásáról, a terrorizmusról, a gazdasági válságról, az emberkereskedelemről. A kivédhetetlen bonyodalmak közepette azonban Joel és Marcel tanulnak valami nagyon fontosat saját magukról, „a gyűlölet nehézségeiről” és a barátságról, s legfőképp az emberek azon képességéről, hogy a legkegyetlenebb körülmények között is képesek arra, hogy jót cselekedjenek.

Egy amerikai kamasz életének három napja, első személyben és ötszáz szóval elbeszélve. A történet régi: Holden Caulfield „kibukik” az intézetből félévben, nem mer hazamenni, inkább elhatározza, hogy a karácsonyi vakációt kedvére tölti, mielőbb a szülői pofonok ideje elérkezik. A kamasz azonban új: az a napszemüveges, hülyegyerek-frizurás nemzedék, akik miatt együtt sopánkodunk idősödő pedagógusokkal. A kedves, csupa szív, csupa gátlás kamasz elbeszélése emlékeztető azok számára, akik már régóta tagjai a Felnőttek Világszövetségének.

Jón Kalman Stefánsson már az első, 1996-ban megjelent prózakötetében is Izland nyugati fjordjainak tájaira vezet bennünket. Lazán összefüggő novellái a helyiek valószerűtlen, a technológia és a csodák határvidékén játszódó hétköznapjait mutatja be. Errefelé eseményszámba megy, ha a horizonton feltűnik egy autó, vagy megérkezik Björn új bálázógépe; a szomszédok távcsövön át követik az elszabadult bikát; a magányosan gyászoló gazda a nappal paripává változó trollasszonnyal hál; vagy ha egy gazda a fjordok csendjének súlya alatt hallani kezdi, ahogy susognak a felhők, mint a száraz széna, és csikorognak, mikor kettészeli őket a hegycsúcs. Stefánsson cinkos mosollyal el-eltűnődve forgatja kezében a valóság legjellemzőbb kicsiségeit, míg ki nem bomlanak belőlük a mindannyiunknak ismerős fájdalmak és drámák. És akkor megállunk, és mi is feltesszük a kérdést: „van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?”

A Nevetés a sötétben már-már lektűr (bár ezt írni szinte istenkáromlás Nabokov esetében) vagy éppenséggel annak is olvasható: olyan, bohózati elemekkel teli szerelmiháromszög-történet, amely kifejezetten filmre kívánkozik. Nabokov részben annak is szánta a művét, legalábbis motoszkált a fejében a megfilmesítés gondolata, miközben írta (1932-ben az eredeti, orosz változatot, 1938-ban pedig az angolt). Ugyanakkor bravúros regény ez is, csak máshogy, mint a többi mintha a varázslómester azt bizonyította volna vele, hogy egyszerű eszközökkel is tud varázsolni: szinte banális sztorival (egy férfi halálosan szerelmes lesz egy nála jóval fiatalabb nőbe, aki őt nem szereti, de tönkreteszi az életét), melodrámai fordulatokkal és véletlen egybeesésekkel S a végeredmény mégis egy olyan, nemcsak letehetetlen, hanem felejthetetlen mű, amely kegyetlenül, s ugyanakkor mély együttérzéssel ábrázolja a szerelmi, az erkölcsi és a tényleges vakságot.