Oszlopokat emeltünk, hogy beszéljék a múltakat” – írta 1896-ban veretes tömörséggel az akkori „millenáris emlékalkotásokat” bemutató könyv szerzője. A honfoglalásunk ezeréves ünnepének eseményeit és a hét millenniumi emlékmű 1896. évi felállítását megörökítő kötetet méltán tekinthetjük e mostani munka előzményének. Hiszen az egy évszázaddal ezelőttihez hasonló szándék vezette az 1998-ban hivatalba lépett kulturális kormányzatot, amikor ezeréves államiságunk és a kereszténység 2000. évének méltó megünneplésére készülve útnak indította, illetve felkarolta a nemzeti örökségünk épített emlékeinek megóvására és helyreállítására irányuló terveket. Ha végigtekintünk a száz éve újonnan emelt építészeti alkotásokon, valamint azon műemlék-helyreállításokon, amelyek az első Magyar Millennium alkalmával váltak épített környezetünk büszkeségévé, tudjuk és érezzük, bizony, nem könnyű az elődök nyomába lépni. A pozsonyi Duna-híd és a szegedi Kultúrpalota, a bajmóci vár és a bártfai Szent Egyed-plébániatemplom helyreállítása, a Műcsarnok és az Iparművészeti Múzeum, a mai Néprajzi Múzeumnak helyet adó, egykor-volt Kúria, a fél évszázada Szabadság-hídra keresztelt Ferenc József-híd, a kontinens első földalatt vasútvonala, a Parlament kupolacsarnoka a budavári királyi palota új szárnyának és a kolozsvári Mátyás-szobornak az alapkőletétele vagy maga a Millenniumi Emlékmű mind-mind e nagy, ünnepi felbuzdulásnak az eredménye. És ne feledjük, hogy volt még egy nem lebecsülendő hozadéka is a századvég ünnepségeinek: vidéki városaink egymással versengve telepítettek parkokat, s ha már zölddé tették a korábban többnyire piacként használt főtereket, akkor szobor, emlékmű is került a templom vagy városháza elé. „Nem adjuk alább, mint a pestiek!” – mondták. A „magyar kisváros” félreismerhetetlen építészetével, jellegzetes közigazgatási épületeivel e korszak szülötte, az egymással vetélkedő lokálpatriótáknak az utódoknak szóló kőből, téglából rakott üzenete.

„A szimbólum az antik görög számára a hitvallást jelentette. A századforduló embere, miután hiába várta a megváltást a természeti törvények tiszteletétől, újra a szimbólumokban keresett kapaszkodót. Általuk próbálta a szellem látható megjelenését mind jobban érzékelni, használni, építő energiákat meríteni belőlük. Ha most annak a kornak érzéki, sokszor fájdalmasan gyönyörű műveit akarjuk megközelíteni, ismét a jelképekhez kell visszanyúlnunk.” Ezt teszi könyvében a szerző, Szegő György is, amikor hatalmas művelődéstörténeti, néprajzi anyagot felvonultatva – az ausztráliai törzsi szokásoktól a zsidó misztikáig, a történelem előtti idők anyajogú társadalmától az egyiptomi mitológiáig – mutatja be mindazokat az előzményeket, amelyekre a szecessziós építészet motívumai visszavezethetők, amelyek visszaköszönnek a századvégi és századfordulós Budapest Lechner Ödön, Kármán Géza, Kollár József, Vidor Emil, Kőrössy Albert, Lajta Béla, Kós Károly és mások tervezte épületein, a temetői síremlékeken. A Kőmíves Kelemen balladájában is megénekelt emberáldozat, a befalazás rítusa él tovább az Erzsébet Nőiskola kerítésének leányalakjaiban, a Vakok Intézetének babafejű kilincsében, a Hermina úti falikút vízköpő szörnyében stb. Feltárja a szerző a sárkánydíszek, a tetődíszítmények, a lépcsők szimbolikus jelentéstartalmát: a sötétség és világosság erőinek küzdelmét, az anyagi és szellemi, a földi és égi világ kölcsönhatását. A szigorú keretek közé szorított, polgári civilizáció világával szemben a szecessizó újra felfedezte az ösztönvilágot, s az építészet is előszeretettel alkalmazta ennek jelképeit az oszlopokon, tornyokon, kupolákon. A teremtés-születés mítosz testesül meg a kupolák „köldökköveiben”, a szecessziós kapu- és ablakmegformálásokon. Egyetlen hatalmas ívű, magas szinvonalon megírt művészettörténeti esszé Szegő György kötete, amely rendkívül érdekes olvasmány nem csak azoknak, akiket a szecesszió művészete foglalkoztat, de minden művészeti érdeklődésű olvasó számára. Színes fotók, a könyvben szereplő épületek és síremlékek adatai, irodalomjegyzék, valamint két Budapest-térkép (egy századvégi és egy mai) teszik teljessé a három nyelvű, a magyaron kívül német és angol szöveget is tartalmazó, szép kiadványt.

A hazai műemlékvédelem által nyilvántartott, mintegy tízezer épület között megközelítően hétszáz kastély és kúria élvez védelmet. A nem védetteket, az elmúlt évtizedekben sorsukra hagyottakat, az eltűnteket és lebontottakat is számba véve, ezernél több kastély és kúria sorakoztatható fel az elmúlt századok Magyarországának területén. Építtetőik, az egykori földbirtokos nemesség tagjai a rendelkezésükre álló eszközöknek, anyagi lehetőségeiknek és szellemi igényeiknek megfelelően emeltették otthonaikat. Ugyanilyen igyekezettel telepítették köréjük a nélkülözhetetlen parkokat is. Így történt ez szerte Európában, s ezért lett a kastély világi építészetünknek és a benne alkalmazott művészetek több ágának, a festészetnek, a szobrászatnak és az iparművészetnek kiemelkedő értéket felmutató emléke. A kastélyok mindemellett a művelődés otthonai is voltak, a gondolkodás, az irodalom és a könyvnyomtatás, a muzsika és a színjátszás terei, időnként pedig a politika, az európai és a hazai történelem és művelődés irányításának székhelyei. Kastélyaink így lettek a múlt beszédes tanúi. A következőkben rövid áttekintést nyújtunk arról, hogyan alakult századok folyamán a magyarországi kastélyok építészete. Ennek illusztrálására az Olvasó közel félszáz kastélyról talál könyvünkben fényképet és rövid történeti ismertetést. A bemutatottak természetesen elenyésző töredékét alkotják mindannak, ami a mai és az egykori Magyarország területén épült, ahhoz azonban elégségesek, hogy rajtuk keresztül betekintést kapjunk abba a több évszázados folyamatba, amelyben a kastély önálló épülettípussá fejlődött, építészete kialakult és virágzott.