Tizenegy ​versoszlop, Weöres Sándor költői művének tizenegy tartópillére sorakozik egymás mellé a költő 60. születésnapját köszöntő kis verseskönyvében. Azok a művek, amelyeket ő maga szimfóniáknak nevez, mert úgy összegezik egy-egy korszakának költői jellegzetességeit, ahogyan a nagy zenei formák reprezentálják Mozart, Beethoven, Bartók vagy Sztravinszkij világát. Az Első szimfónia például a pályakezdet lírai kvintesszenciája, a – korábban Háromrészes ének címmel ismert – Harmadik szimfónia az 1943 táján bekövetkezett nagy fordulat összegezése, amikor nemcsak saját költészetén belül nyitott „új tárnát” Weöres Sándor, de az egész magyar, sőt: világköltészet szempontjából új tartalmakat fogott el ihletével „a lélek árján fénylő, forró igékből”, amikor „a forma mellé megjelent nálam a tartalom – ahogyan egyik levelében írta, még 1943-ban, de minden eddigitől eltérő módon. Ennek a tartalomnak nincs logikai láncolata, a gondolatok, mint a zeneműben a fő- és melléktémák, keringenek, anélkül, hogy konkréttá válnának, az intuíció fokán maradva.” De ezek a szimfóniák nemcsak betetőzői egy-egy korszaknak, egyszersmind azt is előlegezik, ami a költő ösztöneiben rejtve szunnyad, s később, látszólag váratlanul, szinte előzmények nélkül valósul meg. Így a Negyedik szimfónia, a „hódolat Arany Jánosnak”, a pastiche remekműve, a más költő alkatába való beleélés ritka csodája, ahonnét az út már a későbbi Psyché felé vezet. S végül a Tizenegyedik szimfónia (amelyet az olvasóközönség ebből a kötetből ismerhet meg), megint nem pusztán a Psyché utáni korszak összefoglalása, de valamiképpen az összes többi szimfóniára is ráépül. A tizenegy hosszú versben a magyar líra történetében talán soha nem volt spontán válogatás vagy kiemelés érvényesül, amit a költői ösztön maga végzett el, az életmű építésével párhuzamosan, melynek „egyik végén a nyugati líra a nagy nyelvolvasztó, logikátlan ihlet-nyelvet teremtő kísérlete áll, a másikon az ősi mítoszok modern sugallata” (Németh László).

Dalok, ódák (1840-1865)