Vajda Ilma és Gavenda Péter 1964-ben találkozik Szegeden. Még nem tudják, hogy ha nem is együtt, de egymás mellett fogják leélni az életüket: mindketten Árpádharagoson lesznek tanárok. Az 1964 és 2019 között játszódó regény mindegyik fejezete egy-egy év metszete: Ilma és Gavenda viszonya másokkal kötött házasságokat és történelmi fordulókat egyaránt túlél, de kérdés, vajon ellenálló tud-e maradni az idő múlásával szemben. Szilasi László könyvében a történelem nem kulissza, hanem egyenrangú szereplő. A regény hol idilli, hol melankolikus, de mindig kristálytiszta és tűpontos rajz közös múltunkról és arról a törékeny erőről, amely két embert összeköthet.

„… ​regényei és novellái, függetlenül attól, hogy az elbeszélő első személyben szól-e, voltaképpen egyetlen összefüggő önéletrajzot alkotnak. Szép Ernőnek, a költőnek, nem volt prózai fantáziája, mindig élményeiből indul ki…” – jellemezte Réz Pál egy régebbi tanulmányában Szép Ernő prózaírói munkásságának ebből az általa készített novellaválogatásból is szembeötlő vonását. De hát melyik Szép Ernő írta ezeket a novellákat? – kérdezheti az olvasó, aki ismeri az író alakja köré szövődött legendákat. A naiv gyermek, az édes, elveszett ártatlan? Vagy a „pesti okos fiú”, a szalonok és orfeumok hölgyeinek kedvence, vérengző kártyacsaták hőse? Vagy a fáradt öregember a második világháború után, aki 1953-ban bekövetkezett haláláig már így mutatkozott be: „Szép Ernő voltam?” Különös, de ha versei néha igazolják is a közkézen forgó legendák közül valamelyiket, a novellák nem. A novellaíró, talán mert nem lírai hőse, hanem szemlélője az életnek, sem a gyermeki gyámoltalanság, sem a bohém világfi szerepét nem ölti fel: már fiatalon is túlérett, megfáradt, az emberi szenvedés és nyomorúság látványától elcsigázott szellem, aki a legendák helyett Komlós Aladár jellemzését igazolja: „Alig lehetnek valakinek éberebb idegei, mint neki.” Aki a bohém Pestből is csak ennek a tarka és szomorú világnak a mélységes ismeretét és persze a gyöngéd iróniát őrzi meg.
A novellák, amelyekből e kötet teljességigényű válogatást ad, csak egyetlen legendát igazolnak maradéktalanul. Tudvalevő, hogy az első világháború idején hadba vonuló Szép Ernő a kardjára vésetett németül egy jelmondatot: „Élni és élni hagyni.” A két világháborút megjárt író a novelláiban úgyszólván senkit, még egy állatot sem pusztít el.

Berganza ​és Cipion, a valladolidi irgalmasok kórházának alamizsnagyűjtő kutyái egy éjszakára csodálatosképpen hozzájutnak az emberi beszéd képességéhez. Ezen az éjszakán aztán kiöntik magukból mindazt, ami hosszú kutyalétük alatt szívüket nyomta. Minthogy sorsuk az emberhez kötötte őket, a szó természetesen az ember körül forog, és a két kutya lendületes dialógusán át különös beállításban tűnnek fel az emberi törekvések, erkölcsök, szokások.