Guido Aristarco (Mantova, 1918 – Róma, 1996) az olasz és a nemzetközi filmszakirodalom kiváló egyénisége; lapszerkesztő (Cinema Nuovo), kritikus, filmelméleti munkák szerzője. A világon ő dolgozta fel először a filmszakirodalom elméletét és történetét. Az olasz neorealizmus születése körül bábáskodott. A Filmművészet vagy álomgyár a modern filmművészet legfontosabb irányvonalait felmérő hatalmas tanulmánykötetből ad válogatást. A szerző nem csupán filmművészeti vonatkozásokat elemez, hanem mélyrehatóan vizsgálja napjaink társadalmi jelenségeit is.

Luis Bunuel a film történetének legnagyobb provokátora. A hispán hagyomány és a francia szürrealizmus egyaránt meghatározta pályáját. A személyes erkölcs Istennel feleselő komor szépsége érdekelte. Középkori vallási mítoszok és eretnekségek, a modern kor kegyetlensége, külső és belső polgárháborúk álomképei népesítik be képsorait. Bikácsy Gergely „Bolond Pierrot moziba megy” című francia filmtörténetéből ismert szubjektív hangvétele új könyvének is sajátos értéke. E könyv valóban napló: a rendező minden fontos filmjének alapos elemzése megtalálható benne, de szabálytalan, csak az emlékek belső logikájának engedelmeskedő, olykor érzékenységeket is sértő írás. Fejezeteiben az „álomvalóság”, Bunuel életének és mozijának abszurd jellege tükröződik. Bikácsy mozinaplója elsősorban a nagy rendező istentagadó és istenkereső gúnykacajára figyel. „Bunuel nevetése helyteleníti a rosszal teli létező világot, de a létező világ magyarázhatatlan abszurdumát harsogó örömmel fogadja. Erről már érdemes filmet készíteni… és érdemes könyvet írni”- mondja a szerző.

Sok szó esik napjainkban az operaházban uralkodó „rendezői terror”-ról. Függetlenül a ténytől, hogy ez a terror néhány helyen valóban fennáll, a közhiedelem egyik oka nyilván az, hogy az operarendezés mint művészeti gyakorlat elég újkeletű. Talán fél évszázados múltra tekinthet vissza. Ám ez idő óta néhány olyan operarendező lépett fel, aki valóban forradalmasította az operajátékot. A legjelentősebbek közé tartozik Walter Felsenstein, a berlini Komische Oper világhírű főrendezője. Valósággal iskolát teremtett, tanítványai, utódai ma is az ő elveit, gyakorlatát fejlesztik tovább. Felsenstein mindent a drámának rendelt alá. Az operát is abszolút értelemben színpadi műfajnak tekintette, tehát olyan műalkotásnak, amelyben minden összetevőnek drámai értelme van, és realizálása is ezt az elvet kell hogy kövesse. A mű összes cselekményvonalát kielemezte, s mindezt a rendezésben érvényre is juttatta. Ennek értelmében vezette a próbákat is. Elméleti írásait, elemzéseit olvasva, néha talán idegenkedünk gondolatmenetétől. De egy biztos: alapelvei teljes mértékben helytállóak és az ezek alapján létrejött előadások logikája és kidolgozottsága őt igazolta.

Miután Brooke Shields végre magához ölelhette újszülött kislányát, valami szokatlan történt. Kétségbeesés, önvád és könnyek. Most először, a gyönyörű, mindig derűs hollywoodi sztár életének borús napjairól mesél. A depresszióról, a szégyenérzetről és a tanácstalanságról, amely érthetetlen hangulatváltozásait kísérte. Hiszen annyira várt erre a gyermekre! Nők milliói élik át ugyanezt életük legfontosabb eseménye kapcsán, és esnek mélységes zavarba tőle. Brooke Shields nyíltan mesél arról a harcról, melyet általában kínos hallgatás övez, noha minden tizedik anyukának szembe kell néznie vele. És mesél a győzelemről is. Őszinte, női vallomás ez a könyv a gyermek utáni vágyról, az igaz szerelemről és a szinte tolerálhatatlan nyomásról, amely egy mai fiatal anyára nehezedik. A Golden Globe-díjas színésznő élvezetes stílusával a legkomolyabb helyzetekben is megtalálja a szeretni való esendőséget, a humort, a nőies bájt.

Fél évszázaddal ezelőtt a Filmtudományi Intézet nem mindennapi lehetőséget adott egy fiatal kutatójának: Bécsbe utazhatott, hogy életút-interjút készíthessen Szőts Istvánnal. Az Európa-szerte ismert filmrendező az ’56-os események után száműzetésbe kényszerült, és ekkoriban még fel sem merült annak lehetősége, hogy valaha is hazalátogathasson. A Szabó Balázzsal folytatott hosszú beszélgetésben életútja és művészpályája mellett pontos képet festett a hazai filmszakma történetéről, valamint saját maga és művei külhoni fogadtatásáról is. A kiemelkedően fontos kultúrtörténeti jelentőségű anyag azonban nem jutott el sem a szakmai körökhöz, sem az érdeklődő közönséghez. Szabó Balázs valószínűleg belátta: nincs esélye – akkortájt bizonyosan nem volt esélye – annak, hogy az interjú csorbítatlanul kerüljön nyilvánosságra. Szerencsére egy hangszalagon hiánytalanul megőrződött, és most végre írásban is elérhetővé válik ez a kordokumentumnak sem utolsó beszélgetés. A szöveg gondozóját már annak ismerete előtt is megragadta Szőts István alakja, akiben a művészi és az emberi nagyság egyként megtestesül. A neki szentelt rádiójáték Szőts követésre méltó etikai döntései kapcsán vázolja fel a művész sorsát, és a kívülálló szemszögével egészíti ki az interjúban rögzített személyes vallomást.

Az irodalomtörténetek obligát skatulyaosztogató modorában idézhetnénk: „a modern magyar színikritika atyja”… Ambrus Zoltánról szólva azonban e különben vitathatatlan címkénél is többet mondanak Illés Endre hommage-szavai: „Kritikái olyan érdekesek, mint egy törvényszéki tárgyalás. Kérdés, kérdés, kérdés és a vádlott dadog. botladozik, vall… Ambrus kritikusi irányát talán így lehet legtömörebben jellemezni: farkasszemet nézett a színpaddal. Rendíthetetlen erővel tartotta mozdulatlanul szemhéját, kivárhatatlan volt, ráért és tekintetétől a mű szinte percek alatt hervadni, szédülni kezdett, fonnyadt, beroppant. Hibái kiütköztek; s mindig az építési hibák.”

Megfelelően működő színházkultúra kialakításához szükség van mind gyakorlatra, mind elméletre, mind pedig történetre. Pontosan arra, hogy elmélet, történet és gyakorlat egymást feltételezve, egymást nem kizárva, hanem egymással folyamatos párbeszédben állva működjön. Arra, hogy a (hazai) színház az elmélet, a történet és a gyakorlat területén egymással folytonos dialógusban létezve állítódjon színpadra. Remélhetőleg a kötetben szereplő tanulmányok is hozzájárulnak ahhoz, hogy a hazai viszonyokon eltöprengjünk – érzékelhető diskurzus-szabályok mentén s a történő megértés reményében.

Ádám, Bánk, de Sade márki, Zrínyi, Macbeth, Mózes, Berlioz, Bódi Vencel halhatatlan megformálója-alakítója. Sokezer estén szomorú- és vígjátékokban, a Nemzeti Színház hűségében, az 56-os forradalom nyitányaként Petőfi Nemzeti dalának elszavalásával szolgálta közönségét, a magyarságot: itthon és a határon túl. Most álarc nélkül lép elénk. Életének utolsó másfél évtizedében írt cikkeit, vallomásait tarthatjuk kezünkben. A költő jelezte hűség jegyében szól nagy játszótársairól, Agárdy Gáborról, Tolnay Kláriról, Kálmán Györgyről, de a szellemi kötődést, a baráti érzést juttatja kifejezésre Keresztury Dezsőről, Németh Lászlóról, Csoóri Sándorról és Sütő Andrásról. Őszinte vallomásai emberi, erkölcsi, szellemi tartásban a rendíthetetlen ifjúság örök álmát, szeretetét üzenik, immár halála után is minekünk

Latinovits Zoltán legendákat provokáló-teremtő egyéniség volt, színpadi alakításai, filmszerepei, versmondása, egyáltalán minden megnyilvánulása mindig is közügy volt, s aszerint mérlegeltetett, barát vagy ellenség ítélte meg. Szelet vetett a Ködszurkálóval is, amelyben szenvedélyes hangon szólt a színházról, páratlan hivatásszeretettel és szakmai tudással akarván megújítani a szinikultúránkat. A több mint egy évtizede megjelent könyv gondolatai ma is időszerűek, mit sem veszítettek erejükből, igazságait felerősíti a színházzal kibogozhatatlanul összefonódott életpályát lezáró tragikus „felvonásvég”. Latinovits írja egyhelyütt: „A színész halála után csak emlékek maradnak. Játékemlékek. Kellékek.” Nagy László szép szavával megkoronázott „színészkirály” kilenc esztendeje nincs közöttünk. Rómeó-Színbád-Ványa bácsi valóban már csak emlékezetünk színpadán él, de írásos életműve tán visszavarázsolhatja tünékeny alakját.

Meryl Streep korunk legünnepeltebb színésznője. Valóságos kaméleonként olvad bele minden egyes szerepébe. Soha nem játszik kétszer ugyanúgy. Kifinomult eszköztárát latba vetve egy sor dinamikus, bonyolult női karaktert jelenít meg, legyen az fiktív vagy valóságos személy: Joanna Kramer, Sophie Zawistowska, Karen Silkwood, Julia Child, Margaret Thatcher vagy Florence Foster Jenkins. Nem alkuszik meg, nem bújik olyan mellékszereplők bőrébe, amelyekkel más színésznőknek be kell érniük: a támogató feleség, a támogató anya vagy a támogató, ám egyetlen mozdulattal lecserélhető szerető karakterébe. Streep ilyesmit nem hajlandó eljátszani. Az egykori különc, göndörhajú külvárosi tinédzser a Vassar és a Yale Egyetem dráma tagozatának színpadán nőtte ki magát feltörekvő naivává. A 60-as és 70-es évek nőmozgalmának virágkorában vált felnőtté, és akkor is nyíltan vállalta feminista elkötelezettségét, amikor ez még nem volt divat. A korai sikereket követően, negyvenéves korára – amikor sok főszerepet játszó színésznő ragyogása elhalványul – Streep még inkább előretört, egyre érettebb és jobb lett. Olyan szerepeket vállalt, amelyek valóban érdekelték, miközben számtalan rangos díjat és elismerést zsebelt be.

A ​trükkfilm – mai szóval animációs film – 1888 óta ismert, régebben, mint a mozgókép. A celluloidszalagra vagy más, korszerű technikával kockáról kockára rögzített látvány vetített képsoraival több nemzetközi sikert értek el a műfaj magyar mesterei, mint bármely más művészeti ág művelői a maguk területén. A magyar animáció történetéről, alkotóiról mégsem jelent meg eddig összefoglaló munka. A Pannónia Filmstúdió halódik, új műhelyek alakulnak, s átalakulóban van a műfaj is. Dizseri Eszter az utolsó pillanatban gyűjtötte össze és mentette meg a szétszórt anyagokat, fotókat, szólaltatta meg a még élő művészeket, munkatársakat, s állította össze a teljes filmográfiát. Megismerhetjük az animációs filmműfajok kialakulásának, a reklámfilmek, sorozatok, művész rövidfilmek, egész estés filmek születésének történetét. Munkája egyszerre riportkötet és album, amelyből öregek és gyerekek kedvencei, rajzfilm-, gyurma- és homokfigurák, klasszikus reklámok köszönnek ránk; filmográfiája révén ugyanakkor a szakemberek nélkülözhetetlen kézikönyve is.