„Két nagyon szomoru időszakom van, a mikor nem tudok mosolyogni; ha ilyenkor irok, ne vegyétek kezetekbe a dolgaimat, – ha nem szeretitek a keserüt. Ebből a két időszakból a forró nyárra esik az egyik, mikor a város megindul az erdők felé. Én magam is megyek a családommal együtt, – de «valakit» itt kell hagynom. A másik időszak a zord télre esik, mikor az erdők indulnak meg a város felé.”

„Egész legendakör van elterjedve Selmeczen Gábel Jánosról, arról az együgyü emberről, a ki szemben lakott a lyceum-épülettel, s valóságos kötekedési tárgyul szolgált a pajkos nebulónak. Pedig testvéröccse volt az egyik professzornak, Gábel Istvánnak. Onnan könnyen kölcsönözhetett volna respektust, ha ugyan lett volna annak is. No már csakugyan czudarul bántak a szegény Gábel Jánossal. A lovaira epigrammákat csináltak, a kinyitott ablakain át cserebogarakat eregettek be. Egy tarisznyára valót fogott egyszer össze Nagy Jani és beöntötte az ablakon, éppen mikor ő kegyelme vacsorált. A „Vidám” nevü lovát egy éjjel bemeszelték fehérre; a helyi nyomdában egy külön ujságot szedettek ki számára, mely tele volt a legcsodálatosabb hirekkel: Spanyolországban egy czukobányát fedeztek fel, mely az egész világot el fogja látni. (No ez nem jó dolog – sopánkodék Gábel János uram, mert egy czukorgyár részvényei képezték a vagyonát.) „

„Természetesen a derék Apafi Mihály ő nagysága idejében történt az alábbi pörös eset is – mert nagyon bolond dolog. S a későbbi kor gyermeke minden bolondot bizonyos emberek kormányzása alá kommaszszál. Volt pedig ezen időben két nagyon kemény regula a fejedelmi udvarnál, az egyiket az istentelen Teleki Mihály uram, a fejedelem minisztere hozta, a másikat az istenes fejedelemasszony, Bornemissza Anna. Hogy azt mondja: «a ki a fejedelem iránti hűséget megszegi és a sereget háboruságos időben elhagyja, halállal bűnhődjék». Ez volt az egyik regula, a másik pedig ekképen szólott vala: «A ki korhelykedik és dobzódik, egy havi fogságbüntetés érje». Hogy melyik volt a Teleki uramé, és melyik a fejedelemasszonyé, azt – noha már hosszú idő folyt le azóta – még ma is könnyen kitalálhatja minden ember.”

„A tüdőcsúcshurutom miatt havasi levegőt rendelt a doktor. Ekkor ismerkedtem meg Uz Bencével, aki akkor még utász volt. Hozzáköltözködtem a havasra, az erdei szállások népe közé. Sokan laknak a havasokon, pásztornépek, s más szegény emberek. Fát vágnak és gondozzák a más jószágát. Kemény, veszedelmes élet ez idefenn, de megszokták. A gyermekek már itt is születtek a rengetegben. Erősek, szívósak az erdei emberek, kik nem félnek a vértől, haláltól. Istenről csak derengő sejtelmük van és úgy nézik a világot, mint a farkasok, melyek éjszakánként ott nyugtalankodnak a szomszédos fák között. Fegyverük a kés és fejsze, a fog és a köröm. Homályos babonás mesék, neveletlen titkok szorítják agyaikat, különös dalokat morognak és van köztük, ki beszélni tud az állatokkal. Juhtej- és tűzszagúak, foguk fehér, csattogó, arcuk piros. Rovással írnak és számolnak. Tekintetükben benne van az egek mélységes és a pokol ijedt félelme. A templomba ritkán ereszkednek le és a misén elkáprázva hallgatnak. Isten azonban ismeri és szereti őket. Különösen vén Üdő Mártont tarja számon, ki jó embere neki. Ő szokott különben idefenn Istennek szolgálni „jeles” napokon, vagy ha betegség, halál, erős idő, rontások és egyéb veszedelmek szorongatják őket. Előveszi ilyenkor a még nálánál is vénebb könyvet, amiben benne van minden bölcsesség.”

Abban a faluban, s a portán, ahol én születtem és gyerekeskedtem, most is él egy kilencven év felett járó, apró, virgonc öreg úr, édes anyámnak, Veres Máriának idősebb testvére, Farádi Veres Gáspár. Nagy ellenségem volt születésemtől kezdve mai napig. Sokszor jól elnáspángolt apró csinyeimért, de máskor se lehetett jó véleménynyel felőlem, mert váltig azt beszélte anyámnak: – Meglásd Mari, hogy ezt a gyereket felakasztják valamikor. De ami árnyat vet a gyermekével aranyos derűjére a Gáspár bácsi alakjában, azt tökéletesen elenyészteti egy másik ebecki nemesnek, divényi és melitei Divényi Józsefnek emléke.