Ugy van az valahogy berendezve, hogy nemcsak az emberek halnak meg, hanem a betegségek is. Egy-egy ismerős betegség egyszer csak eltűnik és sohase látják többé a doktorok. Elkezd gyengülni, gyengül, gyengül és mikor már olyan gyenge, hogy nem tud ártani, a halál visszahívja, mint a rokkant katonát és küld helyette egy másikat, egy erőset. A halál is változtatja a maga szolgaszemélyzetét. Így lett vége a becsületes öreg hideglelésnek. Pedig valaha, kivált gyümölcsérés idején, egész falvak feküdtek benne; rázta az embereket, vacogtatta a fogaikat, de már nem volt annyi ereje, hogy valakit elvigyen, hát megszűnt, mert hasznavehetetlen s jött helyette az influenza. Uj seprő jól seper; a kis Parászka községet valóságosan megtizedelte. Egy része meghalt magában az anyabetegségben, más része az utókövetkezményekben pusztult el, tüdősorvadásban, vérszegénységben. Csak azok menekültek meg, akiket az orvos, dr. Brogly, a déli fenyvesekbe küldött, ahol fölvették magukat, húst és vért szedtek össze.

Nemes Sáros vármegyében ismerős vagyok. Gyakran megfordulok ott, rokonaim is vannak, barátaim is, kis urak, nagy urak, össze-vissza, ami egyébiránt nem jelent különbséget, mert Sárosban a kis urak is nagy urak, és megforditva: a nagy urak is kis urak. Sáros a jó tónus és az illúziók vármegyéje. Sokszor voltam ott bálon vagy banketten és mindig azt kellett hinnem, hogy száz Eszterházy közt ülök, pedig voltaképen tudtam, hogy ezek megyei Írnokok és apró tisztviselők, kik nélkülöznek, esetleg éheznek titokban, de ha idegen szem függ rajtuk, hercegi grandezzával tudnak megválni az utolsó ötforintosuktól. Épen megforditva van ez az alföldön, hol egy csomó rüpőkkel köthetni ismeretséget, kik egy hatosért hajbakapnak és csak másnap hallja az ember felölük, hogy a legszegényebbnek is ezer lánc földje van. Hiszen talán hasznosabb, életrevalóbb nép ez az utóbbi,; de mennyivel szebb az élet odafönn e szeretetreméltó urak között, kik előkelően mozognak és beszélnek! A „flanc” második természetükké vált, attól nem tágitanak rogyásig, a csillogás, pompaszeretet életszükségük, mely lelkeiket betölti és szellemüket frissen tartja…

„A báró Inokay családnak a gazdatisztje volt Borly Gáspár, ütött-kopott öreg úr, ezer ránccal az arcán. Mikor én gyerek voltam, még élt, s minthogy az én édes atyám tartotta keresztvízre a gyerekeit, Jancsit meg Gézát, per „koma” szólították egymást szemtől-szembe, hanem a háta mögött soha se nevezte másképp apám uram, mint „az a vén tolvaj”, vagy „a vén gazember”. Maga a földesúri familia, Inokaiék, akik a nagy kastélyban laktak, hasonlóképen vén gazembernek nevezték tisztjüket, mert ismeretes volt, a vak is láthatta, hogy legalább a fele jövedelmet ellopja. Nincs az a helyzet, amiből ő hasznot ne húzott volna, még talán a tehenéből is kilopta a borjút. Az erdőből eladogatta a fát; a gabonát, gyapjút potom áron adta el a zsidónak, miután ezért illendő „rebachot” alkudott ki magának, együtt trafikált a bérlőkkel, a felesekkel. Szóval olyan szemérmetlenül csinálta, hogy már az idegenek is észrevették s gyakorta figyelmeztették vagy a bárót, vagy a bárónét: – Ugyan mért nem néznek jobban a körmére?”

„Túl a Dunán jártam az idén. Szép világ van ott nagyon. Búza terem bőven, vad és népmese. – A búzát megveszik a zsidók és elviszik, a vadat lelövöldözik a földesurak és megsütik. A népmese nem kell senkinek. Azt én hoztam el és leirom a mese természetes együgyüségében úgy, a hogy én hallottam. Budáról Bécsbe utazott a király s a hosszú úton éhes lett. Győrön túl, Bruckon innen, így szólt a főasztalnokához: – Van-e valami harapni való, édes szolgám? Rohan az asztalnok a masina leghátuljára (mert masinán útazott Ő Felsége) a konyhamesterhez. – Hamar a királynak enni valót! A konyhamester még nem a szakács, de ha a szakács lett volna is, se tüze, se vize a főzéshez, megállíttatta hát a masinát egy kis falunál és beállított a csárdáshoz: – Nosza, csináljanak hamar valami jót a királynak. Csárdásné szép Özvegy asszony nekiperdül, a patyolat ingét felgyüri, a szakácskáját felköti s egy- két miatyánk alatt ott párolgott a tányéron a fölséges paprikás pörkölt…”

Valamikor (tiz év előtt) ugy írtam az elbeszéléseket, hogy két-három thémából tákoltam össze egyet; az egyik sujet-met, mert rövid volt, hozzáragasztottam egy másikhoz s a kettőből mégis csak kitelt egy jókora történet. Mire megvénül az ember, kifogy a leleményességből. Most már csak egy thémám van s két elbeszélést akarok belőle irni. És a múzsa segítségével meg is lesz. Sőt a nélkül is. Mert a múzsa is kivénült dáma már, a ki a világot uralta egykor, most mindössze egy apró pipere-üzletet tart; hajdan költőket inspirált, ma, a csinált virágok korszakában, legfölebb a toilettet teheti hangulatossá. A háztartása is más volt azelőtt; szép szobalányát, a Fantáziát, elbocsátotta szolgálatából s a helyett egy szurtos, mogorva mindenest tart: a Megfigyelést.

„Jön a Kaszperek!” Ez a rémkiáltás zudul a hancura közé (vagy az anyjuk vagy a pesztonka hangja), mire a gyermekeim ijedten rebbennek szét, ki az ágy alá, ki az almáriom mögé. Jaj a Kaszperek, a Kaszperek! A virgonc porontyok egyszerre megszelídülnek; csönd lesz, de milyen csönd, szinte hallik a szivecskéik dobogása. Szemeiket behunyják, de azért mégis látják a jöttét. A falak foszlanak, válnak, mint a köd s messze előcsillan Kaszperek, száguldó fehér paripán, veres ruhában. Az olvasó, fogadni mernék, azt hiszi most, hogy tán Kaszperek, a nevelő ur jön. Ugy ám, de a nevelők nem járnak mostanság fehér lovon és veres ruhában. Ép ezen indoknál fogva nem lehet kéményseprő sem, mert attól félnek ugyan a gyerekek, de szintén nem jár fehér lovon; sőt nem is huszár Kaszperek, mert az ugyan lovon jár, de nem félnek tőle a gyerekek, – még kevésbbé valami vásott gyerek, aki birkózásban őket földhöz vágja, vagy több mint kétszáz esztendeje, ahogy Kaszperek gyerek volt.”