Babits Mihály előszava: Különös, lassu és nehéz tavasz az idei. Még ezeken az élveteg, pálmás partokon is, ahol ép ezévben járnom adatott, sőt itéltetett. A Riviéra déli pompája vesz körül, de idáig hallani Észak ágyuinak hangját. Sem az élveteg pompa, sem az ijesztő hang nem ejt meg engemet. Ugy járok itt magyarságomban, mint egy vaspáncélban. Ahogyan Zrinyi járhatott a Szárnyas Oroszlán fényüző palazzói között, vagy mégelőbb Balassa, Északon, az Óceánum mellett. Fejemben magyar verssorok zsonganak, egy-egy épen az ő soraikból. Talán ugyanaz amely akkor az övékben zsongott. Különösebb értelem vagy összefüggés nélkül jönnek ezek a verssorok, ahogy a tenger hullámai, gyengébb vagy erősebb csapással, hol ezt, hol amazt a sziklát futtatva tajtékba. Igy jönnek makacsul, vissza-visszatérve, s mégis váratlanul, valahonnan az emlékezet mélyeiből, a gyermekkor mélyeiből, talán az átöröklött magyarság mélyeiből. Ugy érzem, ezek a verssorok teszik a páncélt, amelyben járok, ezekbe öltözködve jár a lelkem, igy viszi magával a hazáját, mint a csiga a házát. Ezek a versek bekeritenek, valami területenkivüliséget jelentenek, külön titkos légkört vonnak körém. Ugy járok mint a búvár, aki a végtelen tenger közepén is a magávalhozott levegőt szívja, a saját külön kis atmoszféráját, a megszokott s tüdejének alkalmas elemet, máskép nem is tudna élvemaradni… Igazában az egész Magyarország egy nagy buvárharang a «világ bús tengerében», amely ma ujra «forr», mint valamikor Berzsenyi idején. Mi magyarok otthon is a saját külön légkörünket szívjuk. Láthatatlan atmoszféra kerit és véd bennünket, s árad észrevétlen minden szavunkban, sőt minden gondolatunkban, hisz csak magyarul tudunk gondolkozni. Legsürübben nagy költőink szavaiból árad, azért van hogy – ha ezekre gondolok – ugy érzem, sürített levegőt hoztam magammal. Sürített levegőre szüksége van annak aki idegen elembe ereszkedik; de szüksége lehet annak is aki beteg, aki körül megromlott a légkör, vagy megakadt a szabad áramlás. Ilyenféle gondolatok jutnak az eszembe, ha Magyarországra emlékezem, s közben mormolgatom azokat a kivülrőltudott, otthonos verssorokat, amiket sem a pálmafák kéjes hajlongása az áprilisi szélben, sem a tenger fehértajtékos lovascsapatainak egyre ismétlődő és szétomló rohama a parti sziklák ellen, sem Észak ágyuinak csak képzelt s mégis mindennél hangosabb visszhangja nem tud elhallgattatni. A magyar hazafias költészet nem olyan mint más nemzeté, nem szokványosan buzdító vagy ünnepélyes. A magyar honfiköltészet kinlódó, kételkedő, az ellenállásban megizzott hőfoku, akár a szerelem, mely annál erősebb, mennél többet küzködik önmagával. Nem köteles és boldog, hanem sokszor tilos vagy kinos érzések éneke ez, s mint egy fájdalmas áram nyilallik végig liránk történetén amely nemzetünk legbensőbb története. De épen ezáltal lesz sürített életté, mintahogy a szerelem minden fájdalma sürített élet a szerelmes számára. Sohasem volt nagyobb szükségünk erre a sürített életre (akár a betegnek a sürített levegőre), mint manapság. S talán öngyógyitó életösztönünket bizonyítja, ha ma ismét s mind jobban és jobban fölébred az érdeklődés, a vágy, az áhítat a «magyar nemzeti lant» iránt. San Remo 1940. április