Serena ​Vitale olasz írónő különleges könyvet kínál olvasóinak: kimondatlanul is azt a megfejthetetlen rejtélyt igyekszik, ha nem is megoldani, de legalább izgalmas és romantikus példákkal bemutatni, mely évszázadok óta izgatja az európai embert: a nagy orosz, misztikus, bűnös és megváltásra váró lélekről, a duhaj mulatozások, kápráztató fényűzések és beláthatatlan, havas pusztaságok hőseiről, a férfifaló cárnőről és a világ elől inkognitóba vonult, vezeklő cárról, a szent orosz együgyűről és a kártyavirtuóz párbajhősről idéz fel lenyűgöző történeteket, s a sor még folytatható, hiszen nem kevesebb, mint húsz különös karakter sorakozik fel a könyv lapjain.

„1902 ​kora nyarán John Barrington Ashley coaltowni lakost bíróság elé állították azzal a váddal, hogy megölte Breckenridge Lansinget, aki ugyancsak Coaltownban, ebben a dél-illinoisi bányavároskában lakott. Bírái bűnösnek találták, és halálra ítélték. Öt nappal ezután, kedden, július 22-én hajnali egy órakkor megszökött őreitől a vonatról, amely a kivégzés helyszínére szállította.

„Így és ott történt, hogy a hét fiú és a négy lány közül megszületett az első fiú, 1927. március 6-án reggel kilenckor, hatalmas felhőszakadás közben, mely egyáltalán nem illett az évszakhoz, mialatt a Bika ege felemelkedett a láthatáron. Kis híján megfojtotta a köldökzsinór, mert a család bábaasszonya, Santos Villero a legrosszabb pillanatban vesztette el a fejét. Nála jobban csak Francisca néni vesztette el: ordítva rohant az utcai ajtóhoz, mintha égne a ház:
Fiú! Fiú! – És rögtön utána, mint a félrevert harang: – Rumot, mert megfullad!
A család feltevése szerint nem azért kérte a rumot, hogy megünnepelje az eseményt, hanem azért, hogy bedörzsölje vele az újszülöttet, aki ettől majd feléled talán. Juana de Freytes kisasszony, akit a Gondviselés hozott a hálószobába, sokszor elmesélte nekem, hogy nem a köldökzsinór volt a legnagyobb veszély, hanem az, hogy anyám rosszul feküdt az ágyban. Gyorsan igazított rajta, de nem volt könnyű újjáéleszteni engem, úgyhogy Francisca néni sürgősen rám locsolta a keresztvizet. Olegariónak kellett volna elnevezniük, mert szent Olegario napja volt, de senkinek sem volt a keze ügyében a szentek könyve, így aztán gyorsan megkereszteltek az apám első nevére, a második meg José lett, az ács neve, mivel ő Aracataca védőszentje, és mivel március az ő hónapja. Juana de Freytes kisasszony egy harmadik nevet is javasolt annak emlékére, hogy világrajöttöm meghozta az általános megbékélést a családok és barátok között, de a hivatalos keresztelésemkor, három év múlva kiállított okiratba elfelejtették beírni: Gabriel José de la Concordia.”

Egyszerre ​valóságos és képzeletbeli a táj, ahol Szilágyi István, a Kő hull apadó kútba szerzőjének újabb regénye játszódik. Mintha a béke szigete lenne Revek városa, a török hódoltságba került dél-magyar Duna-tájon, a három részre szakadt Magyarországon. Szinte várszerű a lelkipásztori porta, ahol Terebi Lukács tiszteletes él háza népével – dévaj menyecskékkel, kóbor prédikátorokkal, illetve Fortuna Illés mesterrel, a rebellis lelkű szökött katonával meg egy sihederkorú, apátlan-anyátlan deákkal.

Az ​immár Európa-hírű írónő e legutóbbi művében, amely újabb olvasókat hódított meg Chirsta Wolf számára hazáján, az NDK-n kívül is, az ókori mitológiából ismert trójai királylányt, Kasszandrát állítja e régi témája ellenére is modern, aktuális, izgalmas regény középpontjába. Az érdekesen, feszültséget keltően visszapergetett cselekmény során a csalódott, visszautasított „isteni” szerető, Apollón által a jövőbe látás, jóslás képességével megajándékozott-megátkozott Kasszandra,a görögök bosszújára – a nagy háborúban Tróját éri a vereség után előre tudott halálára – várván, a híres mükénéi oroszlános kapu előtt, felidézi életét, mindazt, amit hű honleányként Trójában a királyi udvarban és szeretett városával kapcsolatban átélt: örömöket, majd a nagy tragédiát.

Társadalmi és történelmi perspektívájú ez a pompás pszichológiai regény, amelynek hosszú, pompás, pontos Mercedes-útjain egy mindent tisztázó és lezáró párbeszéd mondatait fogalmazza, készítgeti magában, szüntelenül a lelkét edzve, szüntelenül egy göböt érezve a gyomrában, egy vezérigazgatói sofőr. A kesztyűtartóban kés, a Főnök magnetofonjában Mozart-zene.

Sipov, ​a moszkvai rendőrség nyomozója, zsebtolvajspecialista, aki egy szép napon váratlanul kényes megbízást kap: Tolsztoj grófot s a gróf Jasznaja Poljana-i birtokán folyó állítólagos szervezkedést kellene szigorúan szemmel tartania – természetesen busás fizetség ellenében. Sipov hálás a sorsnak, hogy ily hirtelen kiemelte őt a névtelen-pénztelen rendőrkopók sorából, s hálából egyre küldözgeti kimerítő jelentéseit a gróf „titkos üzelmeiről”. A grófot ugyan még nem is látta, sejtelme sincs arról, mi folyhat a birtokon, a csengő rubelek sorra a kocsmárosok zsebébe vándorolnak, de légből kapott beszámolói olyan meggyőzőek, hogy a legmagasabb elismerést is kivívják, neve az uralkodó körökben is közszájon forog.

Kalandregénybe illő fordulatokkal teli történet – az élet írta, a regényíró most elénk tárja. Spiró György a tőle ismert alapossággal mutatja meg a hit, a vallási közösségek mindenkori emberi motívumait, s festi meg azt az időszakot, melyről hősei „nem sejtették, hogy az álmessiások, a szekták és a kvázivallások kora jött el, hogy immár a nemzeti eszmében és a forradalmak korában élnek.” A Messiások hősei Párizsban, a 19. században éltek, mégis kortársainknak érezhetjük őket.