„Mit ​tegyek, hogy üdvözüljek?” (ApCsel 16,30) Ez az alapvető kérdés számtalan alkalommal és formában hangzott el azoktól, akik rájöttek arra, hogy életük célját nem találhatják meg a hétköznapi életben, és szorgosan kerestek-kutattak valakit, aki végre hiteles válaszokat tud adni erre a lényegbevágó mondatra.
A vértanúk korának letűnésével a keresztény radikalizmus újabb formája öltött testet a pusztába visszavonuló remetékben, szerzetesekben. Életmódjuk biztosítékot nyújtott rá, hogy imádságban és önmegtagadásban szerzett tapasztalatuk mások számára is támaszul szolgálhat. Ezért keresték fel őket azok, akik tanítványaikul akartak szegődni, vagy egyszerűen olyanok, akik a világi életben nem találtak eléggé szilárd fogódzópontot lelki életük fejlesztéséhez. Nem hosszú fejtegetéseket, kifinomult magyarázatokat vártak tőlük, hanem egy frappáns mondatot, „igét”, amely egyetlen, könnyen megjegyezhető gondolatba sűrítette a remete spiritualitás tapasztalatát.
A szent öregek könyve arról tanúskodik, milyen szerteágazóak azoknak a szavaknak és eseményeknek az összessége, amelyek annyira felkeltették a figyelmet, hogy végül is „megragadtak” az egyház emlékezetében. A fontos az, hogy mennyire érintett meg valakit ezek által Isten, s ennek folytán alkalmassá váltak-e rá, hogy másokat is megragadjanak.

Anselm Grün arra hív minket, hogy vizsgáljuk meg közelebbről saját érzéseinket, lépjünk beszélgetésbe saját félelmünkkel, hallgassunk rá, halljuk meg, mit mond nekünk, s tegyünk különbséget: vajon határaimra hívja fel figyelmemet, vagy pedig egy beteges mintát vésett belém. Grün számára nem a klasszikus terápia, hanem a lelki utak lényegesek, hogy kezeljük félelmünket és megszabadítsuk szívünket a szűkösségből. Meg van győződve róla: A félelem angyallá válhat, ha békét kötünk vele, s barátunkká tesszük a nagyobb elevenség felé vezető úton. A Bibliával beszélgetve, és megfigyelve, hogyan bánik Jézus az emberek valós félelmeivel, Grün olyan belátásokat fogalmaz meg, amelyek terápiásan is segítséget jelenthetnek.