Sajkodi magányomban határoztam el, hogy a saját szórakoztatásomra írok egy regényt. Saját szórakoztatásnak azt nevezem, amikor írás közben az ember nem a képzeletbeli olvasót látja, nem érdeklik az elvárások, és eszébe sem jutnak azok, akik elzümmögik, mi a jó és mi a rossz. Írni például nagyon jó. Csak úgy írni pedig a világon a legjobb, éppen olyan, mint a céltalan csavargás. Vagyis kaland. A kaland pedig maga a szabadság. Szabadok a hősök, és szabad a szerző is. Az én szabadságom végeredménye a Fültől fülig című fürdőregény. Egy ideig játszottam a gondolattal, hogy megírom a folytatását, de hősöm, Skrabek, a babonás bérgyilkos, lebeszélt róla. Nem akarta, hogy a regényben kitörjön az első világháború. Rázta az orrom előtt a borotváját, és arról győzködött, hogy békeidőben nyugodtabban tud dolgozni. Az volt a munkája, hogy elvágja az ügyfelei nyakát. Megállítottam neki az időt.

A Nevetés a sötétben már-már lektűr (bár ezt írni szinte istenkáromlás Nabokov esetében) vagy éppenséggel annak is olvasható: olyan, bohózati elemekkel teli szerelmiháromszög-történet, amely kifejezetten filmre kívánkozik. Nabokov részben annak is szánta a művét, legalábbis motoszkált a fejében a megfilmesítés gondolata, miközben írta (1932-ben az eredeti, orosz változatot, 1938-ban pedig az angolt). Ugyanakkor bravúros regény ez is, csak máshogy, mint a többi mintha a varázslómester azt bizonyította volna vele, hogy egyszerű eszközökkel is tud varázsolni: szinte banális sztorival (egy férfi halálosan szerelmes lesz egy nála jóval fiatalabb nőbe, aki őt nem szereti, de tönkreteszi az életét), melodrámai fordulatokkal és véletlen egybeesésekkel S a végeredmény mégis egy olyan, nemcsak letehetetlen, hanem felejthetetlen mű, amely kegyetlenül, s ugyanakkor mély együttérzéssel ábrázolja a szerelmi, az erkölcsi és a tényleges vakságot.