Különös lírájú, finom festői hangulatú képein varázslatos olasz tájak, meseszerűen átfogalmazott történelmi és zsánerjelenetek, sohasem volt álomvilág tüneményei, légies nőalakok tűnnek elő. A magyar szecesszió művészei közé is gyakran besorolják, illetve a modern látomásos szürrealista festészet atyjának is nevezik, valójában sajátos invenciójú, különc és tragikus sorsú egyénisége egyetlen izmushoz sem kapcsolható. 1907-es Márffy Ödönnel közösen rendezett kiállításának kapcsán írta Márkus László a katalógus előszóban: ”Ők nem a dolgok objektív valóságát keresik, de szubjektív világképüket ebből a valóságból vonják el: nem keresik a természet fotografikus hűségű ábrázolását, de benső kontaktusban vannak a természettel, amely eleven víziókban nyilatkozik meg a látás izzó pillanatai alatt. Lírikusok, akik éneket mondanak a termékeny pillanatokról, lírikusok ők, akik megérzik a vibráló lombok, a sugárzuhatagok, a gyöngéd vonalak, a hatalmas színek, a csöndes szobák és az emberi arc misztériumának poézisét, lírikusok ők, akik egy futó pillanat érzéseit éneklik meg őszintén, becsületesen és egészségesen, egy futó pillanat érzéseit, amelyek szertefoszlanak, mint a tavaszi ködök, s nem marad utánuk más, mint az elröppent érzés fájdalma. Gulácsy Lajos a halk szomorúság elégiáját énekli. Botticelli látta így egy könnycsepp fátyolán át a dolgokat, s ama legnagyobb, a bánatos Giorgione, aki az élet egész rejtelmes finom fájdalmát bele tudta festeni a Concerto csodálatos muzsikusának arcába Valami gótikus búsongás, valami a festett üvegeken át elbágyadó napsugár szelíd panaszából, valamint misztikus áhítat, valami gyöngéd eksztázis lelkesíti át a fiatal piktor karcsú vonalait” Egy 1922-es kiállítása kapcsán Lyka Károly pedig így írt Na’Conxiopan bizarr birodalmáról: „Testetlen asztrál-lények lakják, felfoszlott formájuk, sápadt színük éppen csak dereng, cselekvésük erély nélküli imbolygás. Némelyik színné vált illatnak hat” Valóban Gulácsy művészetének lényege a szinesztézia, mely a lélek labirintusába való utazást segítette elő.

Vannak olyan képek, amelyeket úgy szemlélünk, hogy észre sem vesszük különös vonásaikat, előzménynélküliségüket, irracionális voltukat. Pedig éppen ebben rejlik a csoda, egyszóval a költészet… Ennél a festőnél a kompozíció pontossága a kompozíció szabadsága. Hajlandó volnék azt hinni, hogy nem is az foglalkoztatja, amit ábrázol, hanem az az öröm amellyel fest, az az öröm, amelyet a színek hegemóniája kelt benne… Most csak azt az új képét említem meg példaképpen, amelyiken egy mélykék éjszakában fekete a hold, a föld hátán pedig megint egy belorusz falu látható: mintha egy ülő alak köré szerveződne az ég tébolya valami becsapódó villámhoz hasonló jelenség formájában. Nézzék csak meg jól, és semmit sem fognak látni abból, amit itt most leírtam, de áldassék meg a tekintetük, és fejtse meg kedve szerint az éjszaka talányát… Ne ébresszék fel a festőt! Álmodik, márpedig az álom szent dolog. Titokzatos dolog. Chagall álmodta a festészetét és az életét. A világ az ő éjszakája…