Egy nép érzelem- és gondolatvilágát, erkölcsét és hiedelmeit igen sokrétűen és beszédesen fejezik ki azok a szokások, melyek egész életét áthatják, bizonyos értelemben szabályozzák. Ezek a szokások az év ünnepeihez kötődő rituális szertartásokban éppúgy tettenérhetők, mint az emberi élet fordulóihoz, a születéshez, kereszteléshez, lakodalomhoz és temetéshez fűződő ünnepélyes cselekvésekben. Dömötör Tekla beavatja az olvasót a magyar nép egész szokásrendszerébe, melyben a betlehemezés, a regölés, a farsangi alakoskodás, komatál-küldés éppúgy több évszázados hagyománytól szentesített helyet foglal el, mint a húsvéti locsolás és tojásfestés, a májusfaállítás, a Szent Iván-éji tűzugrás és kiszehajtás.

A MAGYAR NÉPMŰVÉSZET sorozat harmadik kötete a magyar népviselettel foglalkozik. Fontos és halaszthatatlan feladatot teljesít, hiszen a magyar népviseletek színpompájáról, változatosságáról ma már csak egy-egy hagyományőrző vidék ad hírt, a legtöbb faluban már megtörtént a „kivetkőzés”, a paraszti ruhát felcserélték városi öltözékkel.
A szerző a paraszti viselet kialakulásának és esztétikai sajátosságainak ismertetése után bemutatja az Alföld, a Dunántúl, a Felföld és Erdély viseleteit a még élő paraszti ruhák és a fennmaradt emlékek segítségével.
A kötetet 32 fekete-fehér és 16 színes művészi kép illusztrálja.

A ​falvak képéhez tartozik a temető is, a népművészet többi ágával rokon tárgyi emlékeivel.
A szerző elsősorban a történeti hagyományok, a település és a összefüggéseibe ágyazva mutatja be a különböző sírjelek gazdag változatait. Az egyes temetőtpusok – amelyek kialakulások kora, a temetkezési szokások és vallási felekezetek szeirnt térnek el – bizonyos mértékig eleve meghatározzák a sírok és síremlékek jellegét. A főbb formák és anyagok szerinti rendszerben bemutatott keresztek, fejfák, kopjafák, sírkövek és díszítményeik egy bonyolult jelrendszer a falusi társadalom tagozódásának, gondolatvilágának és változásainak sajátos tükörképét nyújtja. A temetőket, illetve fejfákat övező félelemmel vegyes tisztelet sok hiedelemből és hiedelemcselekvésből kitűnik, a faragó számára azonban a fejfa csak egy a készítendő használati tárgyak sorában. Ebben rejlik az alkotó biztonsága, mellyel képes művében a hagyományt újrafogalmazni és így megerősíteni. A szöveget 31 szövegközi rajz és a szerző felvételei – 40 fekete-fehér és 16 színes – illusztrálják: közülük nem egy ma már elpusztult sírjel emlékét őrzi.