Ki lenne olyan merész, hogy festményének a Tükörtojások serpenyőben, serpenyő nélkül címet adja? Kinek jutna eszébe a spenótot a páncél ellentéteként definiálni? Ki gondolna arra, hogy egy gótikus Szűz Mária-szobrocska lényegét leginkább egy mérleg fejezi ki? Ki lenne olyan elvetemült, hogy belerúgjon a hozzá szeretettel közeledőkbe? Ki érezné helyénvalónak, hogy a háború végén, a győzelem örömére adott banketten a legyőzött németeket éltesse? Nos, Salvador Dalí mindezt megtette, mintegy bizonyítva, hogy a zsenit olykor egy hajszál sem választja el az őrülttől. E kötetben azonban – melyben a festő szinte kínos nyíltsággal meséli el életének bizarr epizódjait – nemcsak Dalí extravagáns kalandjainak gyűjteménye. A fura és gyakran igencsak mulatságos anekdoták valójában csak háttérül szolgálnak az önelemzéshez, illetve a különböző esztétikai, politikai, vallási kérdések végiggondolásához. A XX. század egyik legismertebb és legnagyobb hatású művésze egész életét műalkotásnak fogta fel, és ha belegondolunk, milyen is volt az évszázad, melyben Dalí élt, talán megértőbben tekintünk majd a művész különcségeire is. „Azért kezdtem filozófusokat olvasni, hogy nevessek, de végül majdnem sírtam” – írja egy helyen Dalí. Nos, azt talán mégsem… Vagy talán és mégis éppen ellenkezőleg? Esetleg a kettő együtt – vagy egyik sem?